Május 19-én mutatta be a Budapesti Operettszínház a Monte Cristo grófját. Homonnay Zsoltot az idősebb Edmond Dantès szerepében láthatja a közönség. A művészt a Dumas-regényből készült musical főszerepéről, és a márciusban hatalmas sikerrel bemutatott rendezéséről, a Mária főhadnagyról is kérdeztük.
– A Monte Cristo grófja plakátjához két fotó készült. Az egyikben a civil arcod látható, a másikon hosszú haj és a szakáll mögül az Edmond Dantès-i tekintet néz. Ez utóbbi mennyire hatott idegenül számodra abban a pillanatban?
– Már benne voltunk a próbafolyamatban, végig elemeztük a darabot, a szituációkat, és szép lassan körvonalazódott a karakter is, de akkor még nem maszkban, jelmezben próbáltunk. Egy karakter felépítésénél az ember belülről, saját magából építi a figura lelkialkatát, folyamatos a változás, az árnyalás. Ez a történet azonban a szokásos dramaturgiához képest egész másképp alakul az én számomra. Az előzményeket, vagyis a „fiatalkori énemet” egy másik színész alakítja. Én akkor lépek a történetbe, amikor már Edmond Dantés a végtelen és reménytelen börtön évek idejét éli If várában. Innen kezdődik az én történetem, amibe bele kell építenem „fiatal énem „által megélteket. Az idősebb Edmond Dantèst a börtönben, meggyötört állapotban ismerjük meg, és innen lépünk egy másik életbe, melynek hajtómotorja a bosszú.
Nekem a fotózás és a maszkban tükörbe nézés kifejezetten jót tett, mert a próbaidőszak ezen szakaszában próbaruhában, jelzésekben, és még nem az előadásban használ kellékekkel dolgoztunk, a kamerának köszönhetően viszont szinte valós képet láttam magamról, vagyis azt, hogy egy belülről fáradt, életunt, szinte halálvággyal küszködő ember lelke hogyan tükröződik a tekintetében A börtön beli maszk nélküli fotó ehhez képest azért volt hasznos, mert átéreztem, mit jelent Dantèsnak ismét saját arccal mutatkozni, a reménytelenségből visszatérni, szinte újjászületni és beteljesíteni a küldetését, és újrakezdeni az életét. Hasznos volt, így időben sűrítetten, alig két óra alatt egy gyors váltásban szembenézni mindazzal a külső karakterbeli megjelenéssel, amelyhez az előadásban több lelki és dramaturgiai stáció végigjárása szükséges.
– Az érett férfi mi visz tovább a fiatal Edmond Dantèsből?
– Érdekes a helyzet, hogy a két életkort ketten játsszuk, mert a fiatal és az idős Dantèst egymáshoz kell rendelni, hiszen a két életkor kölcsönösen hat egymásra. Talán a szenvedély az, ami legfontosabb tulajdonságként és persze más-más előjellel, de mindkét életkorban jellemzi őt. Fiatalkorában ez a tiszta hit vitte előre, ez éltette, aztán elvettek tőle. A szenvedés, amit át kellett élnie a börtönévek alatt, a szerelem, amitől megfosztották, amit magában eltemetett, és a túlélési ösztön folyamatosan bosszúvággyá alakul. A bosszút mindenáron beteljesíteni akaró érett férfi távol áll attól a fiatalembertől, aki naivan, telve örömmel, hittel nézett maga elé. Akinek addigi élete legboldogabb pillanatában, az eljegyzésén egy árulás következményeként nem csupán azzal kellett szembesülnie, hogy elszakították a szeretett nőtől, de azzal is, hogy az addigi világ megszűnik, az elkezdett történet már nem úgy folytatható. Az egyre sötétebbé váló, bosszúszomjas lélek folyamatosan harcol egykori tiszta énjével, akinek a szívét még nem a világ elleni düh, hanem a szerelem és a szeretet töltötte ki. Ez a belső küzdelem és annak hiteles megjelenítése teszi komplexszé a szerepet.
– A Mária főhadnagy rendezői feladatai után pihentetőbb, nyugalmasabb egy olyan próbafolyamat, amelyben „csak” színészként veszel részt?
– Lehet, hogy vannak ilyen darabok, de a Monte Christo grófja biztosan nem tartozik közéjük, ahogyan az Operettszínházban játszott többi előadásom sem Ez a színpadi, színészi létezés egyáltalán nem jelent kisebb súlyt. Azt gondolom egyébként, hogy a két különböző típusú feladat, nem függ össze ilyen tekintetben, nem választom el és nem mérlegelem magamban a kétféle kihívást. Mindegyik hordozza a saját kihívásait és súlyát. Rendezőként a bemutatóig tudok dolgozni, addig terjed a hatásköröm, utána már a színészeké az előadás, sikerre ők viszik a darabot estéről estére. Persze, hiszek abban, hogy elengedhetetlen, hogy a mindenkori rendező jó alapokat tegyen le, mert a színészek akkor tudják birtokolni az általuk formált figurát, teljes egészében, kívülről belülről. Színészként onnantól érzi az ember a felelősséget, hogy a próba folyamat befejeztével egyszer csak felmegy a függöny, mert azt kell átadni, amit a rendező kért. Az biztos, hogy furcsa érzés a világosító- vagy hangosítópult mellől, kívülről nézni egy olyan előadást, amit én rendeztem. Másképp izgulok, hiszen gyakorlatilag már tehetetlen vagyok, az én munkám rendezőként itt véget ért, és csak annak tudok drukkolni, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön, és az előadás célhoz érjen a nézők szívében, lelkében.
– És amikor Draskóczy Ádámként állsz színpadon a Mária főhadnagyban?
– Akkor kizárólag színész vagyok. Benne élek a darabban, belülről élem az előadást, és ezt nem is szabad másként. Akkor azt kell végrehajtani, amit a szituáció, a karakter, a lelki alkat és a partnerek figyelembevételével közösen a próbafolyamatban lefektettünk. Ha Draskóczyt játszom, a rendezőasszisztens a külső ellenőrző szem. És ha nem azt csinálnom, amit a rendező korábban mondott, számon kéri rajtam.
