Véletlenekről és sorsszerűségről, önismereti útról és szakmai kiteljesedésről, színháztörténetről és a színház varázslatáról is szó esik az interjúban, amelynek alanya Kiss Diána, a Budapesti Operettszínház primadonnája, aki Az Orfeum mágusában az első magyar primadonnát, Carola Cecíliát alakítja.
– Mielőtt elindítottam a felvételt, arról beszélgettünk, nincsenek véletlenek, mindennek megvan a maga ideje, helye az ember életében. Magas a labda: miért épp most kell találkoznod Az Orfeum mágusával?
– Magyarországon az operettnek mindig is lesz létjogosultsága, mert ebben a műfajban megtalálható az igazán magyaros íz. Ugyanakkor sok negatív sztereotípia övezi még mindig, és ezektől meg kell tisztítani. Meg kell mutatni az értékeit, hogy a régi rajongók újra rácsodálkozzanak és egy új közönségréteg is rátaláljon, megtapasztalja, az operett micsoda varázslatos világ, ami képes kiszakítani a mindennapokból. Ez számomra egyfajta misszió, és ehhez mi lehetne tökéletesebb, mint egy új magyar operett ősbemutatója? Ráadásul épp az Operettszínház centenáriumán, a magyar operett évében! Mindemellett természetesen van személyes kapcsolódásom is – bár ennek is van szakmai vonzata. Négy éve vagyok az Operettszínház tagja, ezalatt lehetőségem adódott több primadonnaszerepet is megformálni. Általuk nemcsak lelki, szellemi fejlődésen estem át, de megtanultam azt is, hogy ez a szerepkör milyen kötelezettséggel és felelősséggel jár.
– Mi most számodra a primadonna definíciója?
– Számomra azon túl, hogy az énekesi feladataimat a legmagasabb minőségben igyekszem prezentálni, ezzel a szerepkörrel vagy titulussal egy olyan miliő is jár, amelynek középpontjában a női lét kibontása áll. Ez egyébként is fontos nekem, és szeretem megélni a nőiességemet, de vannak olyan mélységek, amelyek eléréséhez a szerepeim segítenek hozzá. Az Orfeum mágusa lehetőséget ad arra, hogy a primadonnák primadonnáját, Carola Cecíliát megformálhassam, ami önmagában is hatalmas megtiszteltetés, hiszen ő egy fogalom volt a maga korában, példakép az utódoknak, hivatkozási alap Fedák Sárinak, Honthy Hannának. A Csárdáskirálynő Szilviájával kezdődött számomra ez a – talán fogalmazhatok így – önismereti út, ez az új magyar operett pedig visszavisz a forráshoz, abba a korba, ami a Csárdáskirálynőt inspirálta, a műfaj születésének pillanatához.
– Somfai Péter Somossy-kutatásain, tehát tényeken nyugszik Az Orfeum mágusa, mégsem egy színháztörténeti panoptikum elevenedik meg a színpadon.
– Nem bizony! Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy akkoriban a két legnagyobb, leghíresebb európai szórakozóhely a párizsi Moulin Rouge és a pesti Somossy Orfeum voltak. Somossy Károly igazi nemzetközi látványosságot hozott létre, ő és Carola Cecília tanították meg a népet mulatni, ahogy akkoriban fogalmaztak: lumpolni. A nézők belecsöppenhetnek abba a világba, megismerhetik, miből nőtte ki magát az Operettszínház, kik ihlették a Csárdáskirálynőt vagy a Mágnás Miskát. A műfajnak megfelelően a mese és a szerelem sem marad ki, de az, hogy valódi, hús-vér, egykor létezett embereket alakítunk, mindannyiunknak komoly felelősséggel is jár.
– Mi fogott meg téged a leginkább Carola Cecília sorsából, személyiségéből?
– Imádták őt a férfiak, keresték a kegyeit, vagyonokat költöttek rá, házakat, ékszereket vettek neki, s ő mégis mindent továbbadott az árváknak, a betegeknek az itthoni karrierje alatt, és akkor is, amikor a pályát egy nagy, végleges döntéssel befejezve külföldre költözött. Pontosan értette, hogy a rajongás nem neki, hanem egy vágyott világnak, egy elképzelt nőalaknak, annak a bizonyos prima donnának, az első nőnek szólt. Ő viszont ezalatt családra vágyott, érzelmileg stabil, biztonságos háttérre. Sok csalódáson és megpróbáltatáson ment keresztül, de „az operett Robin Hoodja”-ként megtalálta a módot, hogy a rászorulóknak segítsen, és ebben kiteljesítse az életét. Amikor Fedák Sári és Rökk Marika meglátogatták, és kérték, hogy meséljen nekik a pályájáról, kategorikus nemet mondott. Mindent lezárt maga mögött. Elképesztő sorsa volt, a legnagyobb magasságokat és mélységeket élte meg. Igazán elgondolkodtató életút az övé.
– Nagyon közel áll hozzád ez a korszak, a századforduló ideje. Lennél akkor színésznő?
– A rengeteg folyamatosan készülő új darab és a korabeli ruhák miatt szívesen visszautaznék, de a színésznők és egyáltalán a nők élete, helyzete össze sem hasonlítható a maival. Carola Cecíliát imádták este kilenctől reggel kilencig, napközben viszont meg sem akarták ismerni az utcán. Nem mertek vele mutatkozni nyilvános helyen, volt, hogy Cecília jelentős értékben adományozott meleg ruhákat rászoruló gyermekeknek, és meg akarták neki nyilvánosan köszönni, de hatalmas botrány kerekedett belőle, mert nem illett semmiféle hírbe keveredni az Orfeum dívájával… A darabban van egy dal, az Asszonyregiment, ami épp arról szól, hogy a férfiak keresik a nők kegyeit, de uralomra nem engedik, és ezzel egy picit az emancipációt is megelőlegezzük. Összességében az, hogy egy ősbemutatóban közreműködhetek, eleve hatalmas öröm számomra, az pedig, hogy Carola Cecíliát eleveníthetem meg, óriási megtiszteltetés.
– Mennyire lehettek aktív részesei a mű formálódásának? Az operett hőskorában ezt minden bemutatóról elmondhatták a közreműködő művészek, akikre szerepeket írtak, akikre karaktereket szabtak.
– Hála az alkotóknak, Orbán János Dénesnek és Pejtsik Péternek, igen nagy mértékben! Különleges figyelemmel vannak a szereplőkre, ami számomra leírhatatlan érzés, akárcsak egy időutazás. Ugyanakkor hatalmas a felelősség, hiszen egyrészt rajtunk múlik egy új mű további sorsa, ami egy vissza nem térő alkalom, és abban bízom, hogy ez egy hosszú út első állomása, amelyen újabb és újabb operettek születnek majd. Őszintén: beszélek erről, de valójában még fel sem tudom fogni, ez mit jelent, hiszen olyan kevés alkalmunk van a pályánk során ilyen munkában részt venni.
– Szűk egy hónap van a bemutatóig. Mennyire várod már, hogy jöjjön a közönség?
– Jaj, nagyon! Néhány dalt egyébként már ismerhet a közönség az előadásból, többek között az Operett Forgatagon hallhatták az érdeklődők, és nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, a színház folyosóin pedig már az új dallamokat dúdolgatjuk. Számomra hatalmas élmény ez a próba- és alkotófolyamat, de mi a közönséget szolgáljuk, azért dolgozunk, hogy a nézők jól érezzék magukat. Ez persze visszahat ránk is, és akkor meg tud születni valami igazán különleges. Legutóbb a Mária főhadnagy alatt történt ilyen, elképesztő energiákkal működött az előadás, és ezt közösen teremtettük a nézőkkel. Együtt éltek velünk, és még a színfalak mögött dolgozók is megjegyezték, hogy egyszerűen érezni, micsoda energiák születtek meg. És bízom benne, hogy ez Az Orfeum mágusánál sem lesz másképp, hiszen Bozsik Yvette kezébe került a darab, Yvette pedig mindig valami olyat keres az anyagban, amitől az spirituálisan is megemelkedik. A János vitézben ilyenek voltak az angyalokká nemesedő huszárok vagy a végén az ősi magyar Szűz Mária-ábrázolásokat idézően megjelenő Iluska. Ezekkel a hatásokkal Yvette meg tudja fogni és át tudja adni a láthatatlan lényeget. Az Orfeum mágusában ez a eszköz a mágia, az a teremtő képesség, amivel Somossy a semmiből létrehozta és a világhírre repítette ezt az intézményt, a nagy nehézségek, ellenlábasok és pénzügyi problémák közepette irányította.
– Mi lehetett a titka?
– Azt hiszem, ráérzett a kor hangulatára és az emberek igényére, arra, hogy mindenki szeretne a hétköznapokat maga mögött hagyva elvarázsolódni. Somossy varázsolta el őket azzal, hogy megmutatta, mit jelent nem pusztán létezni, hanem megélni a létezést, ez pedig energiákat szabadított fel. Mi is erre törekszünk az előadással, életre keltve a Somossy Orfeumot, de nem feledve, hogy a 21. századi nézőkhez szólunk.
