– 2019-ben a legígéretesebb tehetségként megkaptad a Marsallbot díjat, 2020-ban a Bársony Rózsi-emlékgyűrűt, idén a Magyar Operett Napján az évad musicalszínészként ismertek el. Milyen érzés volt megkapni őket? Mit jelentettek és jelentenek számodra ezek a díjak?
– A Marsallbot nagyon jó időben jött. Bár több előadásban vettem át szerepet és volt bemutatóm is, de mégiscsak frissen kerültem ki az egyetemről. Ez teljesen új helyzetet jelentett, hiszen az iskolai burok után a színházban hirtelen nem diákként, hanem felnőttként, kész színészként kezeltek, és nem háríthattam el semmilyen felelősséget azzal, hogy én még csak egyetemista vagyok. A Marsallbot abban erősített meg, hogy helyt tudok állni, és természetesen még rengeteg dolgot kell tanulnom, de úgy ítélik meg rólam a kollégák és a vezetőség, hogy fejlődőképes vagyok, jó velem dolgozni. Ez a díj elűzte minden bizonytalanságomat a pályát illetően.
A Bársony Rózsi-emlékgyűrű teljesen váratlanul ért, és bevallom, azt éreztem, én ezt az elismerést még nem szolgáltam meg. Természetesen hatalmas megtiszteltetésnek éltem meg, de a Marsallbottal ellentétben inkább egy belső feszültséget okozott, hogy extrán kell bizonyítanom, érdemes vagyok a Bársony Rózsi-gyűrűre. Továbbra is élvezem a szubrett szerepeket, merem és tudom is őket könnyedén játszani, felfedezni bennük a humor mellett az emberi drámát is, de mindig ott lebeg előttem az, hogy egy megelőlegezett elismerés birtokosa vagyok, és nem lehet félvállról vennem egyetlen feladatot sem.
A legfrissebb, Az évad musicalszínésze díj kapcsán pedig egy kis elégedettséget éreztem, azt, hogy voltak próbák, amikor küzdöttem, mert nagyon magasra volt téve a léc, de olyan előadások születtek, amelyekre büszke lehetek. És bár mindig izgulok, hogy megugrom-e az emlegetett lécet, de mindig jó érzés játszani a Nine-t, a Monte Cristo grófját, a Mária főhadnagyot vagy a Veszedelmes viszonyokat.
– A díjat a Monte Cristo női főszerepéért, Mercedes alakításáért kaptad. Mennyire volt nehéz megtalálni magadban a karaktert?
– Nem nagyon kellett keresgélnem. Sok nőhöz hasonlóan én is ismerem, milyen érzés az, amikor a szeretett férfi elutasít, mert valójában már nem tud mit kezdeni a szerelmemmel vagy a kötődésemmel. Emiatt egy picit terápiának is éltem meg a próbafolyamatot, segített feldolgozni múltbéli eseményeket.
– Hogyan alakul Mercedes blokkról blokkra vagy akár előadásról előadásra?
– Most már azt érzem, hogy magabiztosan tudom elkezdeni ezt az előadást. Már nem „futtatom végig magamban programot” a színpadra lépés előtt, már nem kell jelenetről jelenetre koncentráltan átgondolnom, hol állok, mit csinálok, milyen állapotban vagyok a történet különböző pontjain, mert ezek már mind rögzültek, talán még nem sejtszinten, de már automatizmusként működnek az idegrendszeremben, az izmaimban. Emiatt pedig el tudok mélyedni az alakításban, bele tudok merülni Mercedes lelkébe, és előadásról előadásra új dolgokat fedezhetek fel. Valójában most kezdem el igazán megismerni és játszani Mercedest.
– A Nine erősen koreografikus, komoly koncentrációt kívánó előadás – abban mikor jön el ez a stáció?
– Nem tudom, de talán nem olyan sokára, mert hamarosan ismét elővesszük és lényegében az alapoktól kezdjük a felújító próbákat. Most megszülethet az az állapot, amikor már nem arra figyelek, mit kell csinálnom, hanem arra, hogy hogyan csinálom.
– Az Orfeum mágusa főpróbahetének küszöbén Ábrándy Bellát illetően a mit-re koncentrálsz vagy beleengedheted magad a hogyan-ba?
– Ez még a klasszikus elveszettség állapota. Épp csak fölkerültünk a színpadra, egyre több a díszletelem és a kellék a térben, a próbaruháról a végső jelmezre váltunk, és ilyenkor a színész csak abban reménykedik, hogy ha minden nap csak egy picivel magabiztosabb, akkor a bemutatóra összeáll benne minden. Most ebben az armageddonban érzem magam, és keresem a kapaszkodókat.
– Nem először dolgozol Bozsik Yvette-tel, akinek a rendezéseiben a spiritualitás mindig szerepet kap. Az Orfeum mágusának is van ilyen vonulata?
– Valóban, Yvette-nek a magánéletében fontos a spiritualitás, és a színpadon is szeret élni vele. Rendezőként, koreográfuskén képekben, látomásokban gondolkodik, és minden előadásához társít egy külön rendszert, egy jól felépített világot, ami a néző számára nem látható, de nekünk, színészeknek tud segíteni a karakterek megformálásban, a helyzetek kialakításában, bizonyos állapotok elérésében. Ez történik Az Orfeum mágusa kapcsán is: itt a tarot kártya szimbólumrendszere jelenti ezt a „kapaszkodót”.
– A Porcica-dal volt Az Orfeum mágusából az első szám, amit a te előadásodban ismerhetett meg a közönség még tavaly tavasszal. Éreztél plusz súlyt vagy felelősséget, hogy rajtad múlik a siker?
– Persze, izgultam, de hál’ Istennek nagyon jól fogadta a dalt a közönség. A darabban ez Bella első igazi megnyilvánulása – a belépőjének is mondanám –, személyes kis ars poeticája sűrűsödik benne, így az én szempontomból még jól is jött ki, hogy rögtön megmutathattam az egyéniségét is.
– Mesélj, kérlek Ábrándy Belláról, a színlap szerinti ifjú díváról! Elbizonytalanít ez a jelző: nem primadonna ő?
– Bella egy kétkezi munkából élő lány, aki tele van álmokkal, vágyakkal – és mérhetetlen magabiztossággal. Nem szerénykedik, még Somossyval, az Orfeum urával szemben sem merül fel benne a „bocsánat, én a világon vagyok” érzése. Pontosan tudja, mit akar, és küzd, hogy a céljait elérje. A kisemmizettség nem kérgesítette meg a lelkét, hanem hatalmas erőt és bátorságot adott neki. Az sem tántorítja el, hogy az Orfeum világában teljesen ismeretlenül mozog, fogalma sincs, mi történik vele, mi zajlik körülötte, ami a darabban plusz humorforrás. Bella rengeteget változik. Beilleszkedik a társaságba, igazi kaméleon: a második felvonásban már mint egy finomlelkű, szinte úrinő jön be a színpadra.
Nagyon nagy utat jár be, elég mélyről indul, és kimondva-kimondatlanul sok, helyenként akár tragikus nehézséggel szembesül, ennek ellenére abszolút szubrett. De nem amiatt, mert folyton a fellegekben röpköd, hanem azért, ahogyan reagál a problémákra. Nem klasszikus naiva, mert minden pillanatban okosan méri fel a helyzetét, és humorral oldja a konfliktusokat. Amikor vérig sértik vagy megbántják, igencsak karakánul rendezi le, és olyan könnyedség van a lényében, a létezésmódjában, ami a primadonnákra nem jellemző.
– Szívesen visszautaznál Az Orfeum mágusának a korába?
– Gyakran érzem azt, hogy nekem ott kellett volna élnem! Azt hiszem, nagyon élveztem volna abban a korszakban nőként létezni.
