Március 16-án mutatja be a Vörösmarty Színház A kőszívű ember fiai című előadást, Szikora János rendezésében. A darabot Jókai Mór regénye alapján a rendezővel közösen Selmeczi Bea, dramaturg adaptálta színpadra. A történetet nagyszabású, látványos, kosztümös produkció keretében láthatják a nézők Székesfehérváron. A teátrum igazgatójával, a rendezővel, Szikora Jánossal beszélgettünk az előadás koncepciójáról, az adaptációs folyamat kihívásairól, és a történet mai napig ható érvényességéről is.
– Sokan azt gondolhatjuk, hogy már betéve tudjuk a történetet, de vajon ismerjük-e eléggé Jókai regényét?
– Egyértelműen nem ismerjük. Szerintem az emberek többsége úgy van vele, mint jómagam is, hogy látták A kőszívű ember fiai című filmet, és ezzel a történet ismerete ki is van pipálva. Amikor újraolvastam a regényt, meglepett, hogy igazából egyáltalán nem emlékeztem a részletekre. Valószínűleg, amikor kötelező olvasmányként sok évvel ezelőtt elolvastam, átsiklottam olyan finomságok felett, amelyek az igazi erényei ennek a regénynek. Beleakaszkodtam a Baradlay-történetbe. A kőszívű ember fiai több mint ennek a családnak a története. Már csak oldalszámban is, mert a nagyjából hatszáz oldalas regénynek körülbelül a fele a szűken vett Baradlay-történet, az összes többi pedig azoknak a történeteknek a kavalkádja, amit e köré gyűjt Jókai.
Ebben a nagyon szélesre nyitott spektrumban van ennek a regénynek az igazi értéke. Az én olvasatomban ez a történet Magyarország társadalmi megosztottságáról szól, amely konfliktusok a 19. század közepén kifakadtak és valamilyen irányban felrobbantották mindazt a megmozdíthatatlannak vélt világrendet, amelybe az ősi magyar társadalom szinte belekövesedett. A több évszázadnyi távolság, ami minket ettől a kortól elválaszt, elhomályosítja azt a társadalmi megosztottságot, ami tulajdonképpen ennek regénynek az alapja.
– Ez egy nagyon komplex, grandiózus társadalmi körkép. Hogyan lehet ezt a történetet egy két felvonásos színdarabba belesűríteni? Ráadásul ez az adaptáció édes gyermeked, hiszen Selmeczi Beával közösen jegyzitek szerzőként a darabot.
– Aki regénydramatizációba fog, nem ússza meg, hogy ne élje át a munka bizonyos fázisaiban azt a szorongató, frusztráló érzést, hogy valami fontos jelenet kimaradt a végső verzióból. Én is folyamatosan átélem a próbafolyamat közben, hogy valamit még bele kellett volna tenni. Az az igazság, hogy minden regénynek van egy magja. Ha ezt a magot sikerül megragadni, akkor lehet a mi olvasatunkat hitelesen elmesélni. A színpad nagy varázsa a redukáló képessége. A szavak, mozdulatok sűrítő erejével lehet gazdálkodni, ami óriási adottsága az élő színháznak. Bizonyos tekintetben többet tud, mint a film, ami a drámai sűrűséget illeti. Éppen ezért azt gondolom, hogy talán már túl vagyunk ezen a frusztrált időszakon. Nem úsztam meg, de ezek az én belső vívódásaimhoz tartoznak. Éreztem, hogy ami lényeges, azt végül is Selmeczi Beával – aki egyébként a feladatnak az oroszlánrészét végezte, és elég alapos munkát végzett – beletettük az előadásba. Tiszta a lelkiismeretünk.
– A rendezéseidben általában mindig van egy erős vízió, ami a kiindulópontja a színpadi munkának. Most is volt ilyen?
– Igen, volt. Ez pedig a történetnek az a része, amivel Jókai nyit a jövő felé. Ha úgy tetszik, a Baradlay-család története egy csődtömeg, mert semmi nem úgy történik, ahogy Baradlay a végakaratában elrendeli. Adott egy tiszt, aki a császár szolgálatában álló katonaként még szíve szerint odasuhintana a bécsi forradalmároknak, aztán az anyja meggyőzi, hogy őt átverték, neki a forradalom mellé kell állnia, és nem a régi rendet védelmező katonaként ellene fordulni. Ez a katonaember óriási utat tesz meg addig, amikor a régi státuszából mindent elveszít, és egy új életet kell kezdenie. Ebben persze nagy szerepe van a családnak, a szerelmének, Editnek, illetve annak a frigynek ami összeköti ezt a két embert. Örültem, hogy ott van a regényben ez a jövő felé nyitó mag, két fiatal ember, aki megfogja egymás kezét és számíthatnak egymásra. Vizuálisan az előadás záróképe azt sugallja, hogy széthasadt Magyarország, viszont, ha nem veszünk bele az e fölött érzett búslakodásunkba vagy depressziónkba, akkor ezekben a fiatalemberekben igenis látni lehet a reményt, ők lesznek, akik majd betömhetik, áthidalhatják ezt a szakadékot.
– Egy nagyon sok helyszínes, sokszereplős darabról van szó. Kovács Yvette Alindával, az előadás díszlet- és jelmeztervezőjével milyen megoldást találtatok arra, hogy egy filmszerűen hömpölygő eseménysort mutassatok be?
– A dramatizáció során, amikor még fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a díszlet, feltűnt, hogy a jelenetvázlatok majd mindegyikében fel-feltűnik egy lépcső. Ezt az elemet elkezdtük vizuálisan felnagyítani. A lépcső önmagában is egy nagyon izgalmas és érdekes térforma, ami négy helyszínt tesz lehetővé. Ráadásul ennek a színháznak kivételes a technikája, a forgószínpadunk nem egyszerűen 360 fokot körbeforog, hanem még van egy tárcsája és van egy gyűrűje, amely ellentétes irányban is mozog. Ezeket az adottságokat kihasználva olyan izgalmas térformákat tudok létrehozni, amelyek néhány másodperc alatt teljesen át tudják varázsolni a színt. Ha ezt kombinálom még a világítással, akkor gyakorlatilag filmes, négytagú módon gondolkodva vágom az egyes jeleneteket egymásra.
– A rengeteg szereplő miatt kis túlzással a közlekedési rendőr szerepét is vállalnia kell a rendezőnek. A dinamikus díszletmozgások mellett hogyan lehet egyensúlyban tartani szereplők koordinációját és a darab mondanivalóját, szellemiségét?
– Mostanra értünk oda a próbafolyamatoknál, hogy a közlekedésrendészet a háttérbe vonul, tehát már senki nem ütközik össze, mindenki bent lesz a színpadon, akinek bent kell lenni, és nagyon gyorsan eltűnik onnan, amikor már nincsen dolga. Ezek ugyan egyszerűnek tűnnek, de ismerve ezt a konkrét feladatot egyáltalán nem így van, hetek teltek el ezeknek az egyszerű technikai kérdéseknek a megoldásával. A társulatban szerencsére csupa olyan színésszel vagyok körbevéve, akik nagyon pontosan tudják a dolgukat, és amikor biztos a lábuk alatt a talaj, akkor csodákra képesek. A kollégáim munkáit látva az elmúlt évtizedben rendre megéltem azt, hogy teljesen kaotikus, reménytelennek látszó, premier előtt néhány napos állapotból a színészek olyan csodát voltak képesek létrehozni, amit nagyon ritkán tapasztal az ember.
– Nem tudom, szoktál-e hallgatózni egy-egy előadás végén, hogy mit mondanak egymásnak a nézők. Mivel lennél elégedett, ha milyen gondolatokkal távozna a közönség?
– Talán ha ők is éreznék azt a megrendültséget, amit én magam is egyre inkább átélek a lassan előadássá formálódó próbák során, illetve egyfajta emelkedettséget, ami felemeli a nézők lelkét. Ha ezt sikerül átadni, akkor elégedett leszek.
