A Budapesti Operettszínház következő premierjében, a Carmenben a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves operett-musical szakos hallgatói is komoly szerepet kapnak. Ismerjék meg a zenés színjátszás következő generációját, köztük Nagy Alma Virágot, aki Katarinát alakítja.
– Hogyan került az életedbe a színház, és hogyan indultál a zenés műfaj felé?
– Baján nőttem fel. Tízéves voltam, amikor édesanyám elvitt a Bajai Fiatalok Színházának az egyik előadására. Emlékszem, hogy a Valahol Európában-t játszották, és az előadás után annyit mondtam neki, hogy én is ide szeretnék járni. Azt válaszolta, kicsi vagyok, várnom kell még. Másfél-két év múlva felvételiztem a színházhoz. Sikerült, befogadott a társulat, és egy nagyon jó közösség tagja lehettem. A zenés színház felé nem direkt út vezetett, azt hiszem. Népzenéltem, népdalokat énekeltem, tehát a zene szeretete megvolt, és amikor rájöttem, hogy ezt lehet ötvözni a másik szerelmemmel, a színházzal, magától értetődő volt a pályaválasztás.
– Nem első próbálkozásra vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Mi történt veled a sikeres felvételiig?
– Valóban, harmadszorra vettek fel, de utólag megértem, és egyet is értek minden bizottság elutasító döntésével. Szakmai és felvételi tapasztalatot kellett gyűjtenem, és az önismeretben is el kellett jutnom arra szintre, hogy készen álljak az egyetemre, ami épp akkorra jött össze, amikor Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt indított operett-musical osztályt. Addigra mögöttem állt két év a Pesti Magyar Színiakadémián, ahol megtanultam, mit jelent a minőségi munka, hogyan kell végigcsinálni egy próbafolyamatot, vagy akár beugrani hirtelen egy előadásba, gyorsan szöveget tanulni, rögzíteni. Amit Baján elkezdtem hobbiból, a Pesti Magyarban munkává és hivatássá alakult bennem. Az egyetem pedig új lépcsőfokot jelentett ebben a folyamatban. Azonnal látható volt a mennyiségi különbség, a több tanóra, ami természetesen azt is jelenti, hogy mélyebben tudunk elmerülni, aprólékosabban tudunk dolgozni egy-egy területen vagy feladaton. És ennek következményeként persze magasabb a követelmény is, amit teljesítenünk kell.
– Milyen elvárásokkal érkeztél az egyetemre?
– Elvárásokat, azt hiszem, leginkább magammal szemben támasztottam. Új közegben félénk vagyok, nehezen nyílok meg, napok, akár hetek kellenek, hogy „akklimatizálódjak”. A Pesti Magyarban elbújhattam az utolsó sorban, az egyetemnek viszont az első pillanattól tétje van, ezért tudatosan határoztam el, hogy amint színművészetis leszek, menedzselni fogom magam, amiben jó vagyok, azt igenis megmutatom, amiben pedig kevésbé vagyok jó, abban megpróbálok minél hamarabb fölfejlődni a többiek szintjére.
– Mit sikerült ebből teljesítened?
– Az egyetemen már biztonságban érzem magam, de mindig van hova fejlődni. Amikor a Carmen olvasópróbájára, aztán az első rendelkező próbájára beléptem, pár pillanatra azért még visszatért a régi Alma Virág, aki új szituációban még nem mer megszólalni, csak felméri a körülményeket, de nagyon igyekszem ennek ellene menni, nyitott lenni, barátkozni, kapcsolatokat építeni, mert a tanulásra, a szakmai tapasztalat gyűjtésére a lehető legjobb helyen vagyok. Az is rengeteget segít, hogy az osztályból hárman vagyunk benne az előadásban. Kézen fogva mentünk be az első próbára, és azóta is támogatjuk egymást a szervezéstől egészen az érzelmek kezeléséig.
– Milyen érzés volt, amikor az osztályfőnökeid elmondták, hogy számítanak rád ebben a produkcióban?
– Természetesen boldog voltam, mert a musical műfaj szívem csücske, a Wildhorn-darabokat nagyon szeretem. És persze megtisztelőnek is éreztem a feladatot.
– Mesélj, kérlek, Katarináról, akit játszol.
– Katarina a város polgármesterének a lánya, akit nagyon félt az édesapja. Annyira óvja, hogy már-már egy álomvilágban nő fel, és alig lát valamit abból, amiben él. Tapasztalatlan, ezért jelent neki szinte sokkszerű meglepetést, amikor megismerkedik a valósággal, azzal, hogy milyen sokfélék az emberek, hogy létezik ármánykodás, gyilkosság, mit jelent a szerelem, a szenvedély. Bár naiv, ami egyébként folyamatosan bomlik le róla, de ugyanolyan erős női karakternek gondolom, mint Carment, csak épp Katarina a hitében és a saját erkölcseiben talál kapaszkodót.
– Nehéz szerep?
– Nem könnyű, de Homonnay tanár úr azt mondta, ne próbáljak más lenni, mint amilyen én vagyok a hétköznapokban. Az, hogy a tanár úr hagyta, hogy magamból fogalmazzak, hogy úgy reagáljak Katarinaként, mint ahogy Alma Virág reagálna a színpadon kívül, nagyon sokat segített, és megadta a kulcsot hozzá.
– Hármas szereposztás van, Széles Flórával és Kelemen Fannival váltva alakítjátok Katarinát. Figyeled őket a próbákon?
– Természetesen, és nagyon örülök, hogy sokat tudok „lesni” tőlük, rengeteg kapaszkodót ad nekem, hogy látom hogyan oldják meg a szituációkat ők, akik már jó néhány próbafolyamaton túl vannak. De amellett, hogy persze vannak kötött dolgok, a koreográfia vagy a jelenetek íve, Homonnay tanár úr kifejezetten azt kérte, mindenki magából építkezzen, a maga egyéniségét vigye bele a szerepbe, tehát nem másoljuk egymást.
– Javában zajlik az Operettszínház Cintányéros cudar világ, avagy házhoz megy az Operett című kisétérségi programja. Mennyit segít az utóbbi időben a kistelepülések helyszínein gyűjtött tapasztalat abban, hogy a nagyszínpadon is komfortosan érezd magad?
– Rengeteget. Járjuk az országot az osztályunkkal, és ezek a fellépések a rutin megszerzésében nagyon sokat segítenek. Nekem különösen jó tréninget jelentenek, hogy ne ijedjek meg az új szituációktól, az ismeretlen helyzetektől, attól, ha nem tökéletesek a körülmények. Izgalmas, hogy mindig más a színpad, a helyszín, a közönség, és egy kicsit mindig máshogy sikerül a fellépés. Mindig sokan vannak a nézőtéren, mindig nyitott a közönség, mindig kapunk egy dicsérő szót, és ebből lehet töltekezni, építkezni. Többször voltunk már olyan helyszínen, ahol előttünk még nem láttak élőben színházat, és azt az örömet, hálát megtapasztalni, egészen különleges érzés.
