A Budapesti Operettszínház következő bemutatója, a Carmen, egy Füredi Nikolett számára fontos és emblematikus szerző, Frank Wildhorn műve. A színésznőnek nemrég alkalma nyílt arra, hogy a néhány szót váltson a komponistával, a találkozó azonban különleges fordulatot vett, és valóban egy életre szóló élménnyé vált.
– Frank Wildhorn nemrég meglátogatott benneteket az Operettszínházban, belenézett a próbákba, és a teljes csapat találkozhatott vele. Milyen élmény volt ez számodra?
– Röviden: mint egy valóra vált álom. Nem gondoltam volna, hogy valaha lesz lehetőségem vele találkozni. Óriási meglepetés volt, és nagyon izgatott lettem, amikor kiderült, hogy ellátogat az Operettszínházba, belekukkant a próbáinkba, és lesz alkalom arra is, hogy egy kicsit beszélgessünk vele. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de persze idegen nyelven mindig nehezebb, mint az anyanyelvünkön, mert az embernek néha izgalmában még a legegyszerűbb dolgok se jutnak az eszébe… Végül minden nagyon jól ment, bátorított minket, hogy nyugodtan kérdezzük tőle bármit, ami csak érdekel. Egy végtelenül kedves és közvetlen embert ismertem meg a személyében. Említettem neki, hogy a Jekyll és Hyde nagyon fontos része az életemnek amiatt, hogy korábban Emmát játszottam, most pedig Lucy vagyok. Érdekelte, melyik szerep áll közelebb a szívemhez. Elmondtam neki, hogy mind a kettőt imádom. Amikor Emma voltam, a húszas éveimben jártam, és akkor jól passzolt hozzám az a karakter. Most viszont Lucy áll közelebb a szívemhez, és az azóta megélt élettapasztalataimat jól bele tudom építeni a szerepbe. Leginkább az érdekelte, hogy hogyan tudom ezt a két elég különböző szerepet hangban elkülöníteni. Aztán a fotózásnál újra beszélgetésbe elegyedtünk, megkérdezte, kit játszom a Carmenben. Mondtam, hogy a Jósnő leszek. – Hogy is van az a dal? – kérdezte és közelebb hajolt. Elkezdtem énekelni neki, és azt gondoltam, egy sor után leállít, de nem tette, hanem végig énekeltette velem a teljes dalt. Áhítattal hallgatta. A kollégák is hirtelen ránk figyeltek, megállt körülöttünk a levegő, síri csönd lett. Előkerültek a telefonok, szerencsére többen megörökítették ezt a pillanatot. – Ó, igen, már emlékszem! – jegyezte meg. – Gyönyörű hangja van, hallom benne a szívét és az életét – tette hozzá. Ez egy olyan mondat volt, amit soha nem felejtek el, mert számomra az a legfontosabb, hogy egy szerepbe vagy akár csak egy dalba is beletegyem a lelkemet. Hiszem, hogy csak akkor tudunk igazán adni, ha a ránk bízott „anyagot” feltöltjük a saját lényünkkel.
– A Jekyll és Hyde után voltak elvárásaid vagy várakozásaid a Carmennel kapcsolatban?
– Nagy rajongója vagyok a Wildhorn-musicaleknek. Hihetetlenül sodró és csodálatos a zenék, a dalai gyönyörűen épülnek fel, egyszerűen élmény énekelni őket. Imádom azt a hangzásvilágot, ami rá jellemző. Korábban nem ismertem ezt a darabot, de abban biztos voltam, hogy a zenéje csak jó lehet, mert a történet megköveteli a spanyolos zenei lüktetést, és ha ezt áthatja a Wildhornra jellemző rock és szimfonikus nagyzenekari hangzás, az valami egészen különleges zenei élmény lesz. Vannak benne ismerősnek tűnő motívumok.
– Mesélj egy picit a Carmen Jósnőjéről. Hogyan mozgatja a szálakat?
– Valójában nem ő mozgatja a szálakat, csupán érzi, hogy valami történni fog. Épp mindig jelen van az olyan fontos pillanatoknál, amelyekben a történet új utakra terelődik, mikor valamelyik szereplő olyan döntést hoz, ami a karakterétől váratlan. A Jósnő ugyanúgy a kisváros egyik lakója, aki a többiekhez hasonlóan szintén megtapasztalja, hogyan fordul fel az élet a cirkuszi társulat megérkezésével. A nagy döntések tanúja, azoké, amelyek később sorsfordítónak bizonyulnak. Nem véletlen, hogy az örök kezdetről és a végről szól a dala, arról a különös körforgásról, amelynek része persze a szerelem, de alapvetően kapcsolódások és tovább sodródások szakaszaiból áll. A döntéseinkről, amelyek általában csak utólag, visszatekintve nyernek magyarázatot.
– Napokon belül itt a bemutató. Az olvasópróbát követően neked melyek a próbafolyamat ha nem is sorsdöntő, de fontos állomásai?
– Az első nagyzenekaros próbát mindig nagyon izgatottan várom, mikor végre kiderül, hogyan is szólal meg a darab. Fordulópont, amikor meglátjuk a végleges teret a színpadon, a díszletet, amelyben játszani fogunk. És nekem mindig nagy löketet ad a karakterépítésben az, amikor először felveszem a jelmezt. Sokszor van, hogy a ruha, a paróka segít véglegesíteni azt az alakot, akit elképzeltem, mert már végre nem önmagamat látom a tükörben. Megtörténik az átlényegülés, maguktól megváltoznak a gesztusaim, a mozgásom, a tartásom, és megjelenik előttem, megszületik bennem a figura.
– Már kezded érezni, milyen lesz az előadás?
– A színház társasjáték, kellenek hozzá a nézők. Az első alkalom, amikor nem csak a kollégák, hanem valódi közönség ül a nézőtéren, a főpróbahéthez érve úgy hiányzik, mint egy falat kenyér. Már vágyjuk a reakciókat, a visszajelzéseket, hogy lemérjük, hogyan hat az előadás. A premiernek mindig különleges a hangulata. Akkorra összeáll az optimális működés, de estéről estére finomodik és érik az előadás, ehhez a csiszolódáshoz pedig az kell, hogy minél többet játsszuk. De abban biztos vagyok, hogy a Carmen hamar beérik, mert a közönség szeretni fogja az izgalmas sztorit, a sodró lendületű zenét és a lenyűgöző látványt.
