Enyedi Ildikó is felmondott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A filmrendezővel a Magyar Narancs készített interjút, melyben a diákok kiállásáról, a tanárok helytállásáról, Vidnyánszky szerepéről és új filmjéről, A feleségem történetéről is szó esett.
– A nyílt levélben, amelyet a diplomázó diákjainak írt a felmondása okairól, nem nevezi meg, de egyértelmű, kire céloz, amikor egy egyszerre gyalázkodó és sértődött áldozatként viselkedő alakról ír. Szinte filmbe illő szerep. Látott e szerepben bármi elmozdulást Vidnyánszky Attila legutóbbi nyilvános megszólalásai alapján?
– Egyre érdekesebb tanulmány. Minden hiteles emberi megszólalásban kell lennie valami konzisztenciának, ez független attól, hogy szimpatikus-e, amit mond, de én ilyet nem látok. Ő már jó ideje politikus. Egy politikus szemrebbenés nélkül mondja ugyanannak az ellenkezőjét is egy hét múlva, ha az van a hasznára. Vidnyánszky most már olyan gyors ütemben váltogat az őszinte odafordulás és a bagázsozás, illetve a nemzetközi háttérhatalmazás között, hogy lassan követhetetlen. Olyan ez, mint amikor menet közben szétrázódik egy karosszéria. Már egyik narratíva sem tud működőképes lenni. Amikor bocsánatot kért Karsai Györgytől, az szíven ütött. Egy pillanatra azt hittem, hogy rálát arra, mit művel, és hogy mit művelnek vele. Mert vele is művelik. Egy politikusnak nincs vesztenivalója, mert arra tette fel az életét, hogy szűk csoportérdekeket képviseljen bármi áron. Kivéve persze, ha (bármilyen nemű) államférfi, akiből jó lenne, ha lenne nekünk. De egy alkotó embert ez kikészít. Ő kereste, ő ment bele a csalánosba, de ettől függetlenül talán fel se fogja, mennyivel többet veszíthet, mint azok a minisztériumi zakós emberek, akik így betolták őt. (…)
– Rengetegen kiálltak a tüntető diákok mellett, olyan művészek is, akik korábban nem nagyon szólaltak meg közéleti ügyekben. Ugyanakkor a támogató nyilatkozatokban visszatérő motívum, hogy ebből bukás lesz, mert Vidnyánszky ellen nem lehet győzni. Ez hogyan érinti?
– Nem jól, de én egy örök optimista vagyok. Van ennek a történetnek lehetséges jó kifutása. Igazság szerint évek óta őszintén sajnálom a valódi konzervatívokat, akik teljesen képviselet nélkül maradtak ebben az országban. A számukra és a mindannyiunk számára fontos jelképek sorban le lettek rabolva, el lettek hiteltelenítve. Nekik is fontos lehet, hogy a nemzet, a haza, a mindannyiunkat összekötő közös kultúra ne legyen semmilyen politikai csoportosulás martaléka, ne sajátíthassák ki, ne használják gátlástalanul a saját tetteik legitimálására és, főleg, ne merüljön fel bennük, hogy ebből ők bárkit jogosultak lennének kizárni. A Testről és lélekről berlini fesztiválszereplése alkalmából adtam egy interjút, ugyanazt mondtam, amit itthon is mondok mindig, de ez a nyilatkozat nagy port kavart, elég sok gyűlölködő üzenetet kaptam Facebookon. Nagyon durva dolgokat is írtak. Olvastam az üzeneteket, és közben figyeltem magam, azon gondolkodtam, miért nem utálom azt, aki ilyeneket ír nekem. Nem tudtam kicsiholni magamból semmilyen ellenszenvet, csak nagy sajnálatot éreztem. Mert azok, akik ezeket a kommenteket írják, ők a legnagyobb áldozatok. Mert ők el is hiszik a hatalom fedősztoriját. (…)
Az interjú teljes szöveg a Magyar Narancs legfrissebb számában olvasható…
