Kis Domonkos Márk, a Déryné Művészeti Nonprofit Kft. igazgatója az Origón tette közzé írását az SZFE-ügy kapcsán. A szöveget változtatás nélkül közöljük.
„Sajnos a jelenlegi kommunikációs terünk nem túl hívogató platform a jó szándékú, valós és tiszta diskurzusnak, pláne színházi közéletünkben zajló egyre nemtelenebb csatározások időszakában. Az elmúlt hetek eseményei után mégis győzött az a belső késztetés, hogy megszólaljak. A véleményformálástól nem szabad, hogy visszatartson az a félelem, hogy az ember darázsfészekbe nyúl.
Teszem ezt azért, hogy megcáfoljam azt a démonizált képet, amit a nyilvánosságban egyesek alkottak Vidnyánszky Attiláról. Teszem ezt azért, hogy elmondhassak más narratívát, hogy valamiképpen kikezdjem azt a végletesen leegyszerűsített sémát, amit a közbeszéd teremtett személyével kapcsolatban. Teszem ezt azért, mert mesteremnek tekintem őt. S teszem ezt azért, mert ebben a szakmai krízisben, s mindannyiunkhoz méltatlan sárdobálásban félő, hogy mindnyájan, akiket a színház szeretete összeköt, kevesebbek leszünk.
A hosszú ideje lépten-nyomon felbukkanó rágalmak sora sem tudja Vidnyánszky Attila színházművészeti érdemeit kisebbíteni, negligálni. Sokrétű alkotó munkásságát többek között szakmai díjak hosszú sora – nem kisebbek, mint a Meyerhold- vagy Puskin-díj – emblematikus rendezések, fesztiválok indítása jellemzi. Hogy mást ne mondjak a közelmúltból, munkájának köszönhetően 2023-ban hazánk ad otthont a színházi világ egyik legnagyobb eseményének a Színházi Olimpiának, ami azt hiszem, minden színházszakmában dolgozó számára öröm, legalábbis öröm kellene, hogy legyen.
Színművészetis koromban találkoztam vele először, az általa tartott kurzus nagy hatást gyakorolt rám, rengeteget tanultam tőle. Az utolsó Kerényi osztály tagjaként különösen meghatározó volt az a figyelem, amit tőle kaptunk, hiszen általános tapasztalatom volt az egyetemen az oktatók nagy részétől az osztályunktól való elzárkózás. Nem mutattak érdeklődést a vizsgáink iránt, volt, aki felkérésünk ellenére sem vállalt óraadást nálunk, vagy egyszerűen nem vett komolyan minket, és alig jelent meg a közös munka során.
Mindezek után azt olvasták a fejünkre, hogy nem tanultunk eleget. Mintha mostohagyerekei lettünk volna az intézménynek. Hogy ez a megkülönböztetés mennyire köztudomású volt, azt szépen példázza egy elsőéves koromban történt eset, mikor is büszkén ünnepeltem friss hallgatóként az első egyetemi összejövetelek egyikén. Egy felsőbb éves hallgató kérdezte, melyik osztályba kerültem, s mikor kiderült számára, hogy Kerényi Imre az osztályfőnököm, csak ennyit mondott lemondóan: „Szegény!” Meghökkenve kutattam a reakció okát, mire érkezett a válasz: „Majd rájössz!” Pár év múlva már tudtam, mit takart a sajnálkozó hangnem. A már fent említett elzárkózást. Az utolsó fájdalmas tapasztalatom, a Kerényit kirekesztő törekvések közül a diplomaosztónk napja, mikor is jelezték, hogy nem számítanak rá a későbbiekben, ezzel véget vetve a több mint 40 évnek, amit az egyetem kötelékében töltött.
Vidnyánszky Attila teljes nyitottsággal és kíváncsisággal fordult felénk, s ez az empátia és érdeklődés megmaradt később is, mikor már végzett színészként, vagy igazgatóként fordultam hozzá tanácsért. Hihetetlen bizalomról tett tanúbizonyságot, amikor az alig egy éve a vezetésemmel megalapított Váci Dunakanyar Színház mellé állt és koprodukciós partnerként támogatást biztosított munkánkhoz. Lehetőséget adott, amikor más tudomást sem akart venni rólunk.
Inspiráló személyisége, bámulatos munkabírása, nyitottsága és embersége a legnagyobb formátumú alkotók közé sorolja. Ezért is végtelenül fájó, hogy egy frusztrációból, a változástól való félelemből, a másfajta gondolkodásmódtól való elzárkózásból gyúrt egyveleg addig eszkalálódott, hogy vannak, akik próbálják elvitatni érdemeit, tehetségét, szakmaiságát és mindannak a létezésnek a jogosultságát, amit képvisel. Vannak, akik próbálják személyét a szabadon gondolkodás aktusának ellentéteként beállítani. Holott a művészi szabadság és a gondolkodás sokszínűsége mellett áll ő is. Ezt nem szabad összekeverni azzal, hogy ars poeticája határozottan és következetesen jelenik meg rendezői munkásságában.
Kiállok az ő alkotói és emberi érdemei és nagysága mellett! Kiállásommal nem célom, azt a sehová nem tartó, holtpontra került vitát tovább mérgesíteni, amely már régóta túlmutat önmagán. Kívánom, hogy sikerüljön megteremtenünk azt a közös minimumot a szakma minden terén, amely mentén építkezni, együtt dolgozni és párbeszédet folytatni tisztelettel és elfogadással lehet. Én ezen leszek.”
Az írás csak teljes egészében, változtatás nélkül idézhető!
