Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Opera ABC - Borisz Godunov

Opera ABC – Borisz Godunov

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

 B, mint Borisz Godunov. Muszorgszkij operája nem tartozik a száz leggyakrabban játszott mű közé, bár az elmúlt évtizedek divathulláma felkapta és a világ jelentős dalszínházai sorra előveszik. A Borisz nyugati bemutatóját Szergej Pavlovics Gyagilevnek köszönhetjük, aki az 1908-as egyik első párizsi évadja során bemutatta az európai fülnek és szemnek akkor még bizonyára szokatlan mesterművet. A siker valószínűleg nem lett volna olyan egyértelmű, ha a címszerepet nem a XX. század elejének legnagyobb basszistája, Fjodor Saljapin kelti életre. Ekkor lett egyik napról a másikra Saljapin Párizs kedvence, ezzel nyitva meg az utat a 28 éve halott Muszorgszkij opusa a többi orosz opera előtt. Az őrült cár figurája évtizedekig rányomta bélyegét a zenedrámára, minden jelentős orosz és más anyanyelvű basszista elénekelte a címszerepet (Ezio Pinza, Alexander Kipnis, Ivan Petrov, Mark Rejzen, Boris Christoff, Székely Mihály, George London, Martti Talvera, Jevgenyij Nyesztyerenko, Ruggerio Raimondi, Samuel Ramey, hogy csak a legjelentősebbeket említsük), s a mű egészét igen sokáig csak körítésként képzelték el. Aztán jött az 1989-es Közép-európai rendszerváltozás-hullám, a népek – nemzetek megdöntötték az évtizedes kommunista diktátorokat. Ekkor került elő a Borisz, a legjelentősebb rendezők mutatták be az operán keresztül az uralkodó – nép viszonyt.

- hirdetés -

Cári szoba a Kremlbenaz Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz
Miről szól a darab? Oroszországban járunk a XVII. század elején. Az összeterelt nép némi ráhatással könyörög Borisz Godunovnak, hogy foglalja el a megüresedett cári trónt. Borisz először kéreti magát, aztán mégis elfogadja a koronát. Eközben egy kolostor mélyén Pimen, a krónikaíró szerzetes Oroszország történetén dolgozik. A cellában pihen Grigorij, aki elmesélteti az öreggel a cárevics halálának történetét. Kiderül, hogy körülbelül egyidősek lehettek… Griska elhatározza, hogy elszökik, és megpróbál az elhunyt Dmitrij helyébe lépve eljutni a trónig. Egy kocsmában majdnem elfogják a zsandárok, de sikerül átjutnia a litván határon. Évekkel később Borisz cárt lelkiismeret furdalás gyötri. Magához kéreti Sujszkij herceget, hogy az mesélje el, Dmitrij halálának körülményeit. Borisz volt a cárevics gyámja, Sujszkij azonosította a meggyilkolt gyermeket. A herceg kíméletlen részletességgel meséli el a szerencsétlen nap történetét, Borisz őrjöngeni és hallucinálni kezd: meglátja a szobában a halott gyermeket.
A lengyelországi Szandomir várkastélyában Marinát, a vajda lányát gyóntatója rábeszéli, hogy menjen hozzá udvarlójához, a feltörekvő Grigorijhoz. Grigorij elgyengült a szerelemtől, de a lány végül felpiszkálja hiúságát. A lengyelek minden eszközzel támogatják a cár ellen induló ál-Dimitrijt. Moszkvában éhínség pusztít. A nép hiába eseng alamizsnáért a vezeklő cárhoz. Borisz útjába akad egy bolond. A cár kéri, hogy imádkozzon érte, de az így felel: nem mondhatok imát Heródesért. Borisz összeomlik. A dumában már nyíltan lázonganak ellene a bojárok. A cárt egyre üldözi a meghalt fiú rémképe. Sujszkij Piment vezeti be, aki elmeséli, hogy a cárevics sírja csodatévő hely lett. Ez az utolsó csepp a pohárban. A tébolyult cár infarktust kap, a fiát kéreti, akit utolsó szavaival megpróbál felkészíteni a trónra, majd meghal. A népharagnak semmi sem állhat útjába, összevernek egy bojárt, szerzeteseket akasztanak fel. Ekkor jelenik meg Grigorij, lecsendesíti a tömeget, és együtt indulnak Moszkvába. A színen csak a bolond marad, a szegény orosz népet siratva.

Cella a Szent Csoda kolostorbanaz Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz
Miért izgalmas darab? A zenetörténet egyik legnagyobb csodája az autodidakta Muszorgszkij. Komponálni gyakorlatilag alig tanult, művei jelentős részét be sem fejezte. A Borisznak is több változata és átdolgozása ismert, a legelterjedtebb Rimszkij-Korszakov változata, de szinte nincs is két olyan színház, ahol azonos zenei anyag szólalna meg. Muszorgszkijnak sikerült két operájában (a Hovanscsina a másik) hatalmas történelmi tablókat festeni egy-egy adott korról, és emellett behatolni az orosz lélek, az orosz ikonikus figurák legmélyébe. A Korcsmárosné, a szökött szerzetesek, az írástudatlan határőr, mind olyan alakok, akik ma is ugyanúgy élnek Oroszországban. A duma ma is ugyanúgy vitatkozik, és ma is akadnak szent bolondok, akik bármit bűntelenül kimondhatnak.  
Megmagyarázhatatlan, hogy honnan volt a súlyosan alkoholista katonatiszt Muszorgszkijban az a tudás és tisztánlátás, hogy Puskin drámáját ilyen tökéllyel alkalmazta az operaszínpadra. A cáron elhatalmasodó elmebaj pszichológiai ábrázolása egészen egyedi a maga korában, sőt operaszínpadon következőleg talán csak Alban Berg Wozzeckje közelítette meg az 1920-as években. A művet általában Borisz és a nép drámájaként szokták értelmezni, de egyértelműen ott van harmadik szálként Grigorij története is. Dráma, hiszen a történelemből tudjuk, hogy Borisz halála után a fia, Fjodor uralkodik, őt taszítja le a trónról az ál Dmitrij, hogy végül Sujszkij herceg ragadja magához a jogart. 
Furcsa egy opera ez, ahol nem egy szerelmespár a főszereplő, ahol az egyes jelentetek között nem mindig van kapcsolat, ezért egyet-egyet néha el is hagynak, vagy szabadon megcserélnek. Az egyértelmű főszereplő basszus hangra lett írva, szoprán szinte egyáltalán nem szerepel a darabban, a tenor – Grigorij – pedig egyáltalán nem pozitív főhős, inkább egy karrierista férfi, akit ideig óráig felkap a történelem gépszíja. A mindenkori nyertes az intrikus Sujszkij, aki marionett figuraként irányít mindent és mindenkit. Örök vesztes pedig természetesen szegény nép, aki mindig hisz az új cárnak, mindig reménykedik, noha több kenyér sosem jut neki… 
 
 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X