Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso És ettől reszketett egész Róma

És ettől reszketett egész Róma

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Volt idő – és nem is a beláthatatlan messzeségben – amikor a népszerű operák egy-egy idézete még közszájon forogott. Ha mondjuk egy kabaréjelenetben valaki benyögte, hogy „Oszkár tudja, de nem mondja”, mindenki értette, miről van szó. Egy másik hasonlóan ismert mondat, – amit Tosca mond Puccini operájának II. felvonása végén, az általa meggyilkolt Scarpia holtteste felett – e bejegyzés mottója. A termékeny olasz írónő, Paola Capriolo is egy Tosca idézetet választott könyve címéül: Vissi d’amore, azaz Híven szerettem.
A könyv címe tehát Floria Tosca kálváriáját ígéri az olvasónak. Az opera főszereplői, Tosca, Cavaradossi lovag, Scarpia báró, és Angelotti konzul, ha más néven is, de mind valós alakjai voltak az 1800-as római közéletnek, amint azt minden szakkönyv is megemlíti. Ám ennél mélyebb kutatásokat nem nagyon lehet olvasni, mint ahogy a librettó alapjául szolgáló, Sarah Bernhardt által egész Európában népszerűvé lett Victorien Sardou drámát se lehet már megszerezni. Pedig izgalmas lenne összehasonlítani az öt felvonásos sokszereplős színművet és az opera librettóját, mely egyike a legjobbaknak. Capriolo is más irányból közelíti meg választott témáját. Nem érdekelte a történelmi helyzet, sem Róma, sőt még az opera főszereplőit is leredukálta. Az írónő – a cím által sugallt idézet ellenére – még Toscával sem igazán foglalkozik, a regény ugyanis nem más, mint a Scarpia báró halála utána megtalált, és az utódja által „közreadott” napló. Sosem voltam híve a fiktív életrajzoknak, Bohémeknek és Pillangóknak, Boleyn Anna titkos leveleinek. Most mégis kíváncsi voltam, hogy mit mesélhet az írónő Scarpiáról, az operairodalom egyik legnagyszabásúbb és legkidolgozottabb alakjáról.
 

 
Scarpia az egyik olyan zsánerfigura, aki szerepel mindenki „Operahősök képeskönyvében”. Ha eszünkbe jut Turandot, Cs-cso-szán, Carmen, Azucena, Rigoletto vagy Radames, megjelenik a szemünk előtt egy kép, amit lehet, sőt kell is árnyalni, de az ősalakjuk nagyon mélyen rögzült tudatunkban. Scarpia fekete köpenyes, fehér parókás, széles mellkasú, sasorrú büszke úr, akinek egy egész város felett korlátlan hatalma van. Nagyon izgalmas karakter, akinek feltétlenül érdemes a mélyére ásni. Nem csoda, hogy Paola Caprilót is megihlette. Ám a 130 oldalas „napló” – mely a Noran kiadó gondozásában jelent meg még 2002-ben – egy egészen furcsa, meghasonlott alakot ábrázol. Capriolo Scarpiája egy paranoiás, beteg ember, aki nemhogy társaságba nem merészkedik, de még saját szolgáival sem hajlandó személyesen érintkezni. Szadista vadállat, aki nem a maga örömére, inkább Isten és az Igazság nevében kínozza halálra áldozatait, Paradicsomnak becézett kínzókamrájában.
 
Ez a beteg lélek egy esti sétáján az egyik templomban pillantja meg az imádkozó dívát, és annak Cavaradossi által festett oltárképét. Mélységesen felháborítja az erkölcstelenség, miszerint egy közönséges énekesnő szentképpé magasztosulhat. Ebből az érzésből indul a macska-egér harc. Scarpia elkezd Tosca után járkálni, meglesi otthon és a színházban. Az énekesnő pedig, az időközben Rómából elmenekült szerelmese számára próbál – minden női fortélyt bevetve – kegyelmet eszközölni a bárónál. Scarpiát teljesen felkészületlenül érik a támadások, eddig elképzelhetetlen volt számára, hogy valaki egyszerűen bemerészkedjen a zárt birodalmába, és kedvesen csevegjen vele ott. Végül Tosca a Paradicsomban a báró által elrabolt Cavaradossi festmény előtt kikötözve, arany színpadi jelmezében oda adja magát neki. Miért is? Ez nem derül ki. Tosca indítékairól ugyanis nem sokat tudunk meg, sőt magáról az énekesnőről is csak annyit, hogy nagyszerű művész, fekete haja van, és csacsogva próbálja megmenteni szerelmesét. A bizarr együttlét után a bigott rendőrfőnök még inkább lángra kap. A díva ujjai köré csavarta és most ő kínozza Scarpiát. Nem válaszol a leveleire, menekül előle. Végül egy beígért esti látogatása előtt a báró, – amikor hallani véli az énekesnő lépéseit a lépcsőházban – befejezi a naplóírást. Jól teszi.
 

Természetesen nem érdemes arról vitatkozni, hogy Scarpia, az operahős milyen ember lehetett. Az könnyebben határozható, hogy milyen nem lehetett. Például olyan, amilyennek Capriolo láttatja. Egy ilyen világtól elzárt beteg ember nem lehetett Mária Karolina királynő bizalmasa, nem nőhette ki magát Róma korlátlan urává, nem építhetett ki egy tökéletes rendőrállamot maga körül. Egy ilyen nagyúr nem kezd el kamaszként rohangálni a városban. Egy mélyen vallásos ember nem rabol el egy templomi festményeket saját kéjére, nem jár bordélyházakba, miközben a színházat mélyen megveti.
A sok ellentmondásból nem áll össze egységes figura, a regény végén az ember nem érti, mért is írta meg a könyvet Capriolo, ha semmiféle mondanivalója sincs. Bizonyra meg akarta volna mutatni, hogy Scarpia ilyen is lehetett. Ehhez viszont érdemes lett volna elmerülnie a korabeli Róma társadalmában, és alaposan végig kellett volna gondolnia a kiválasztott jellemet. Könyve így ugyanis unalmas és érhetetlen. Az ominózus szado-mazo együttlét után Scarpia hosszan fejtegeti, hogy a kullancsa legtökéletesebb lény a földön. Alig várja, hogy ezt a csodás felfedezését megoszthassa Toscával. Csak remélni lehet, hogy a művésznő a nagyszerű filozofikus eszmefuttatás előtt vágta a báró hátába a kést.
 
Hogyan lehet 130 oldal helyett akár néhány sorban ábrázolni valakit? „Vissi d’arte, vissi d’amore”, így kezdi krédóját a kétségbeesett díva Róma rendőrminisztere előtt Puccini operájában. Szó szerint: „A művészetért éltem, a művészetért szerettem”. A majd 100 éven keresztül magyarul énekelt műfordítás (Várady Sándor kiváló munkája) ennél jóval költőiben hangzik:
 

Tisztán éltem, híven szerettem,
Én szándékkal senkinek bajt nem okoztam!
Ó, mennyi búra, bánatra vigaszt és enyhülést hoztam…
Féltem és hittem az Istent,
Szívemnek mélyén az áhítatnak örök tüze ég,
Imádtam én az Istent térdre hullva, bízva, hõn…
De most, hogy szívemre támad
A kín, a gond, a bánat,
Ó jaj, miért, hogy elhagyott az ég?…
Legdrágább gyöngyöm Madonnának szobrára tettem,
Dalommal mindig az ég Urának jóságát hirdettem.
Mért támad most reám a kín, a bánat és a gond?
Jaj, ó, jaj, miért hogy elhagyott az ég?

Nem kizárt, hogy ezek a sorok ihlették meg Ady Endrét is. 1908-ban vetette papírra a Híven sosem szerettem című költeményét, mely, – némi fantáziával – akár Scarpia válasza is lehet Tosca imájára.
 

Csókjaimat szedtem, vettem, Híven sohase szerettem. Ha esküdtem s majd meghaltam: Legjobb asszonyom megcsaltam. Ha akartam, ha igértem, Gonosz voltam tervben, vérben. Ha öleltem, ha csókoltam, Borús komédiás voltam. Ha gondoltam a halálra, Csalfán tettem, állva, várva. Ha valakinek esküdtem, Esküszóból mitse hittem. Ha tébolyban elájultam, Új nőben ébredtem, újban. Ha od’adtam testem, lelkem, Kerestem és mitse leltem. Csókjaimat szedtem, vettem, Híven sohase szerettem.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X