Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Egy igaz ember III. - Simon Boccanegra, a magányos férfi

Egy igaz ember III. – Simon Boccanegra, a magányos férfi

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

 
Genova városállam hatalma csúcsán van: megszilárdította uralmát a Ligur-tengeren, egyetlen vetélytársa maradt, Velence. Ám e szóra a különböző pártállású tanácsurak egy emberként horkannak fel. Boccanegra hiába próbálja megértetni velük, hogy csak összefogva lehet egy erős Itáliát létrehozni, ők csak annyit mondanak rá: „a mi hazánk Genova!” Olyan ez, mintha a Parlamentben valaki Európáról beszélne, de a képviselők erre annyit kiabálnának: Magyarország. Itália egyesítése 1300-ben még senkinek sem lehetett érdeke, maximum egy szegény előrelátó dózse álma. Még belső békéről sincs szó Genovában, a lázadások valószínűleg mindennaposak. Boccanegra, a szépbeszédű idealista, monológjai megfelelő nyugtatók lehetnek az állandóan felkorbácsolt kedélyekre. A dózse igazán egyik pártnak sem embere, a patríciusok nyilván sosem fogadták el vezérüknek, de érezhetően a plebejusokat sem zavarja alkalom adtán egy kis botrány.
Paolo bosszúból, hogy a dózse megtagadta tőle Amelia kezét, elraboltatta és a rejtélyes Lorenzóhoz vitette a lányt (aki közben Andreáék összeesküvő társa), ám a lány sem ártatlan szende szűzként viselkedett, Boccanegra nevével fenyegette meg az „uzsorást”, aki erre gyáván ajtót nyitott. A későn érkező Adorno azért biztos, ami biztos, leszúrja egykori harcostársát. Egy ilyen magánleszámolás elég ahhoz, hogy a parázs lángra gyúljon, és azonnal lincshangulat alakuljon ki. A tömeget a dózse szava némítja el, aki két ismeretlen szót kiabál: Béke! Szeretet! A szólamot tőle Amelia veszi át, akiről nem lehet eldönteni, hogy Simon jó leányaként, vagy okos politikusként folytatja a dallamot. Mintha most tanítaná az idős férfi a számára oly kedvessé vált lényt. Az együttesből Fiesco hangja is kiemelkedik, aki egész életén át ugyanazt szajkózza, azt elnyűtt frázist, hogy hogyan ülhet egy kalóz a trónon.
Simon rájön, ki állhatott Amelia elrablása mögött, de nem leplezi le mindenki előtt. Sokkal kegyetlenebb és ősibb módszerhez folyamodik: Paolo kancellárnak kell átkot mondania az ismeretlen rablóra, aki borzadva teljesíti kötelességét.

- hirdetés -

Adorno és Fiesco fogoly marad egy éjszakára, amíg az összeesküvés szálait felfedik. Paolo, aki természetesen bábja ellen fordult minden erejével, mérget tölt annak poharában, majd felhozatja a két rabot a dózse termébe és megpróbálja rávenni őket Boccanegra megölésére. Hiába közli Andreával, hogy tudja ki ő valójában, az öreg nem él a nemtelen bosszú lehetőségével. Nem így Gabriele, akinek a féltékenységét sikerül felpiszkálni azzal, hogy a kancellár elárulja, szerelme is a dózse palotájában tölti az éjszakát. A kétségbeesett fiú, akinek a nemes Simon meghagyta a kardját, azonnal ölne vele. Amelia döbbenten pillantja meg szerelmesét a legváratlanabb helyen, de annak vádaskodására sem árulja el, mit is keres a Boccanegra lakosztályában. Adorno számára érthetetlen, hogy a lány hogyan védheti eddigi ellenségét. Simon érkezése előtt sikerül elbújtatni az ifjút. Amelia elárulja a dózsénak kedvese nevét, aki úgy érzi, újabb próbatételt kapott a sorstól, ellensége lázongó gyermekét kellene vejeként szeretni. Amikor italát kihörpintve fáradtan álomba szenderül, a fiú nemtelenül ledöfné, de Amelia megakadályozza őt ebben. Az idős férfi hiába próbálja szembesíteni a vérgőzös ifjút tettével, az nem is érti, mért ne ölhetne meg egy alvó embert. Adorno csak akkor omlik össze, amikor Boccanegra elmondja neki, hogy kár aggódnia, a legféltettebb kincsét már így is elrabolta: a lányát. A guelfek nem hagyják megtorlatlanul vezetőik elfogását, zajlik az öldöklés Genova utcáin. A dózse kizavarja Adornót társai közé, de ő nem tud fegyvert emelni Boccanegra ellen. Ha segít leverni a lázadást, megkapja Amelia kezét, ígéri Simon.
Genova újra csendes. A felkelést Paolo szította, akit elfogtak és viszik a vesztőhelyre. Ekkor találkozik a szabadon engedett Andreával. Bevallja neki a dózse megmérgezését, de az aggastyántól nem dicséretet kap, épp ellenkezőleg: Fiescot évtizedek óta az éltette, hogy majd egyszer ő számolhat le imádott lánya meggyalázójával. Azzal, hogy Paolo megelőzte, élete is értelmetlenné válik, megvetően fordul el az orgyilkostól.  A nagy machinátor utolsó útja is keserves, ugyanis kísérőzeneként Amelia és Adorno esküvői éneke zeng. Fiescót már nem érdekli a menyegző, huszonöt hosszú éven át készült egy beszélgetésre, melynek most eljött az ideje. Boccanegra félig öntudatlanul kóvályogva jut ki a szabad levegőre. Megkönnyebbülten pillantja meg egyetlen valódi társát, a tengert. Szinte szerelmesen vesz tőle búcsút, a nagy víz az egyetlen, akivel mindent megoszthatott az ifjú hajós és az öreg uralkodó is. Ebben az intim percben lepi meg a múlt árnya: Fiesco. Prófétaként próbál ráijeszteni a meggyötört lélekre, ám amikor a dózse felismeri apósát, örömmel ölelné meg. A párbeszéd egészen másképp alakul, mint ahogy azt Fiesco tervezte… Rádöbben, hogy mindketten gyermeküket vesztett idős emberek, akiknek már semmit sem tartogat a sors, életcélja, a bosszú értelmetlen volt. Amikor Simon Ameliát nevezi meg leányaként, végképp összeroppan. Közeledik a nászmenet, a fiatalok bénultan figyelik Boccanegra haláltusáját. Szerencsétlen halálban is magányos férfi mi más tehetne, mint átadja a hatalmat, az egyetlen potentátnak, Adornónak. Verdi nem hagy kétséget afelől, hogy Genova felvirágzása nem most fog elkezdődni…
 
 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X