Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az oroszok már Bécsben vannak

Az oroszok már Bécsben vannak

Napjainkban kevés aktuálisabb opera van, mint a Hovanscsina. Sőt, az elmúlt huszonöt-harminc évben bármikor, bármelyik rendszerváltozáson átesett országban naprakész lett volna. A mű nehézségei miatt azonban csak elvétve kerül színre Muszorgszkij remekműve. Pedig a Hovanscsina annyira mély és összetett politikai-társadalmi dráma, hogy valójában akármelyik kelet- és közép-európai operaházban akár néhány évente elő lehetne venni, mindig új megvilágításba helyezve a történetet. Ez természetesen még illúziónak is túlzás. Mindenesetre a környező országokat ismét megelőzve, a darabot negyedszázados szünet után néhány hete tűzte ismét műsorára a Wiener Staatsoper. 

Érezhető értetlenséggel fogadta a bécsi, zömében hetven pluszos közönség vasárnap este a frissen felújított előadást. Mintha a nyugati közönség nem találná az utat a műhöz, amely a felületes hallgató számára valóban tartogat dallammentes negyedórákat egy-egy kiváló ária után. Idegen az osztrákok számára a szakadozott, „elvárható” szerelmi szálat nélkülöző cselekmény, a hosszú elméleti diskurzusok, és valószínűleg a darab egész problémaköre is. A nyugati világban ugyanis ismeretlen az opera fő problematikája, miszerint: hogyan viselkednek az egymást gyűlölő oligarchák és az általuk irányított-fanatizált csoportok egy új uralkodó színre lépésekor. Ahhoz, hogy a Hovanscsina nehezen szerethető, kevésé árnyalt, kizárólag a birtokvágyuk által motivált szereplőit megértsük, valóban Hegyeshalomtól keletre kell születni. Az egykori vasfüggönyön túlról ugyanis évszázados ismerősöket köszönthetünk a színpadon.

A Hovanscsina azon kevés operák egyike, ahol a szöveg minden egyes mondata fontos. Ráadásul Muszorgszkij prózája nagyon nehéz, régies, tele utalásokkal, mögöttes gondolatokkal. Éppen ezért szinte elengedhetetlen, hogy anyanyelvi művészek tolmácsolják. Ahogy a Kékszakállú herceg várát is meg lehet tanulni idegen ajkú énekeseknek magyarul, de a hazai hallgató számára sosem lesz komplex az élmény, nemcsak azért mert egy-egy szót nem pontosan ejtenek, hanem azért is, mert a nem magyar művészek sohasem fogják tudni közvetíteni a szavak mögötti jelentéshalmazokat.
Az új Hovanscsina produkció alkotóit Oroszországból importálták. Lev Dogyin az orosz színházi élet egyik legismertebb alkotója, 1974 óta a szentpétervári Kis Színház rendezője, 1983 óta vezetője. Az opera műfajával azonban eddig csak három produkció (Salome, Pikk dáma, Kisvárosi Lady Macbeth) erejéig találkozott. Mint a prózai rendezők oly sokszor, Dogyin sem vette figyelemben a színmű és az opera műfaja közti különbséget. Túlságosan bízott a szavak erejében. Azonban a négyórás darabban az oroszul énekelt szólamokat sem a bécsi közönség, sem a szólisták egy része nem értette, akik így közvetíteni sem tudták kellő mélységgel. Ettől az előadás olykor menthetetlenül unalomba fulladt. Dogyinnak természetesen van mondanivalója a Hovanscsinával, ám ez nem terjed ki a darab egészére. Az előadás elején, a színpad közepén egy hatalmas kordonnal elzárt luk tátong. Innen emelkednek ki azok az üszkös romok, amelyeken a darab játszódik. Alexander Borovszkij egymás mögött két, háromemeletes játékteret tervezett. A szereplők sohasem jönnek be oldalról a díszletbe, mindig a süllyedőkből jelennek meg. Játékukat semmilyen bútor vagy kellék sem segíti. Magukra vannak utalva. Az orosz rendszerváltást háborítatlanul átvészelő Dogyin nem hisz a Péter cár által hirdetett új világrendben, a fináléban az önmagukat máglyahalálra ítélt óhitűek a teljes díszlettel együtt tűnnek el a föld színéről, s csak az üres kráter marad utánuk. Sztesnyev alakjában – aki kihirdeti a sztreleceknek, hogy Péter megkegyelmezett nekik, és szabadon elmehetnek – mintha maga a cár is megjelenne. Az 1944-ben született Dogyin nem bízik az efféle cári kegyben, a jó hír utáni fellélegzés közben Sztresnyev emberei meghúzzák a köteleket a szrelecek nyakán. A rendező egyébként nem sokszor avatkozott be a darab menetébe. Igyekezett a főszereplőket a mai politikai palettán elhelyezni. Úgy tűnik, fantáziáját leginkább az óhitűek mozgatták meg. Doszifej nem a megszokott szakállas ősz pap, hanem a szélsőséges nacionalista oldal vezetője. Mint ilyen sokkal élettelibb, veszélyesebb és maibb figura lett. Márfa szintén nem a szokásos bajszos bárisnya, helyette egy szőke szexbomba. Azonban ha a varázslónő és a főpap szexuális viszonyt is létesít egymással, Márfa végzetes szerelme Andrej iránt értelmét veszti. Így pedig az ifjabb Hovanszkij és az óhitűek halála nem Istennek szánt áldozat lesz, hanem fatális politikai bosszú.

Az előadás másik orosz tartópillére Semyon Bychkov. Mint ismeretes, Muszorgszkij csak az opera zongorakivonatát készítettel el, így a mű hangszerelése az utókorra maradt. Többen kísérleteztek vele az elmúlt évszázadban, a Staatsoper választása ezúttal Sosztakovics 1958-as változására esett. A szovjet zeneszerző munkája néhány helyen önkényesnek tűnhet, de alapjában véve jól áll egy kis sztálinista hangzás a zenedrámának. Bychkov finom kézzel fogta össze a hatalmas együttest, ügyelve arra, hogy a zenekar ne kerüljön túlsúlyba. A pozsonyi opera énekkarával kiegészült bécsi kórus talán még sohasem szólt ennyire tökéletesen. Méltó partnerei voltak a zenekarnak.
Az előadás húzónevének Ferruccio Furlanettót szánták. Az olasz basszista néhány éve a Borisz Godunov premierjén már bemutatkozott Muszorgszkij énekesként. Ivan Hovanszkijként azonban, mintha nem tudott volna mit kezdeni a kényúr árnyalt szerepével, s leginkább egy unatkozó párttitkárra hasonlított. Hatalmas basszusa ma is betölti a nézőteret, de a színek hiányoztak belőle. A szürkébb Hovanszkij mellett különösen erősnek hatott az észt Ain Anger Doszifejként. A basszista érezhetően jól éreztem magát az izgalmassá dúsított figura bőrében. Nyelvi nehézségei nem voltak a szereppel. Ő még ahhoz a generációhoz tartozik, aki megérte a kommunizmus végnapjait és az utána következő éveket, így otthonosan mozgott Dogyin világában. Elena Maximova napjaink egyik legkeresettebb mezzoszopránjává nőtte ki magát. Az énekesnő és a hanganyaga valóban szép, de már most érezni, hogy ez nem fog örökké tartani. Az olykor gombócos hangképzés közben hallani, hogy fog szétesni a voce. Maximova ízig-vérig orosz nő, de már a 21. század csinos, szabad asszonya, akit nem kötnek szülőföldjéhez évszázados béklyók, ellentétben Marfával. Andrzej Dobber pontosan érzi Salkovityij összetett szerepét, fiatalkorában, Lengyelországban ő is sok hasonló alakot figyelhetett meg. Esetleg a saklovityiji álarcos alakok figyelték őt… Christopher Ventris meghívása Alekszej Hovanszkij szerepére több mint luxus. A megbízható Herbert Lippert nem tudott igazán megbirkózni Golicin herceg szerepével. Caroline Wenborne kitűzésével értelmetlenné vált Emma figurája. Egyszerűen képtelenség, hogy valaki a túlsúlyos énekesnőt válassza egy világszép Marfa helyett.  A kétszínű írnok figurájának különös pikantériát adott, hogy Norbert Ernst erősen hasonlít Dominique Meyer igazgatóra.
Lehet persze kifogásokat találni a bécsi Hovanscsina produkción, de azt le kell szögezni, hogy napjainkban meglehetősen kevés színház képes kiállítani a zenedrámát hasonló minőségben. Bárcsak többször szólalna meg más operaházakban is Muszorgszkij zseniális látomása.
Fotó: © Wiener Staatsoper / Michael Pöhn

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X