Papageno Radio
Blogok Caruso A walkür varázs

A walkür varázs

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Semperoper vezetősége egy csodálatos újítást vezetett be, amikor A walkür előadásánál mellőzte a szövegkiírást. A német színházban valószínűleg feleslegesnek vélték az anyanyelvi vetítést, egy sztárszereposztásban előadott Wagner operánál pedig jogosan gondolták úgy, hogy a külföldről érkező vendégek tisztában vannak a mű cselekményével. Az sem elhanyagolható, hogy az énekesek olyan szinten voltak a szöveg birtokában, hogy azt magától értetődő természetességgel és plasztikusan tudták közvetíteni. A feliratozás megszűnésével kiesett egy figyelemmegosztó láncszem és így egyszerűbb lett a színpadra, illetve a zenére fókuszálni. Különös paradoxon, de a darab megértését segíteni hivatott szövegkiírás elhagyásával, az előadást jóval koncentráltabban lehetett követni.
 Christopher Ventris és Petra Lang

A drezdai Walkür színrevitele annyira semmitmondó, hogy mára kísérletet sem tesz többnek mutatkozni, mint egy kényszerű vizuális keretnek. Pedig a rendező nagy név, Willy Decker, a legendássá vált salzburgi Traviata megálmodója. Nem könnyű megállapítani egy több mint tíz éves előadásról (a Semperoperben 2001 és 2003 között újították fel a Ringet), hogy valaha miről szólhatott, valószínűleg egy 19. század végi nagycsaládi történetet volt hivatott ábrázolni. Áttekinthető, minimalista produkció, Decker inkább látványos képekben gondolkozhatott, mint helyzet- és szerepelemzésben. Valójában értékelendő rendezői gesztus mindössze három akadt: a Halálhírjelenet végén sokatmondóan összeölelkező Brünnhilde és Siegmund, a II. felvonás végén halott fiát átkaroló főisten és az opera fináléja előtt egymás mellett ülő, némán egymás kezét fogó Wotan és Brünnhilde. Apró gesztusok, melyek az feltételezik, hogy valaha ki lehetett találva az előadás. Wolfgang Gussmann színházi széksorokkal határolt díszletei talán a teljes Tetralógiában a helyükre kerülnek, a Gyűrűből kiragadott estén azonban inkább letisztultan dekoratívak, mintsem hathatós eszközök a darab értelmezéséhez. Nagyon érdekes, hogy noha A walkürt az elmúlt lassan százötven évben világszerte jóval többször játszották, mint a Ring többi darabját, mára – valószínűleg a sorozatokhoz szokott elménk és a nagy, összefüggő rendszerekben való gondolkodásunk okán –  jóval kevésbé lehet önmagában megálló műként elfogadni, mint évtizedekkel korábban. Úgy tűnik, Wagner négyestés kompozíciója a Trónok harca és társai korában sokkal követhetőbbé vált, mint a muzsikusi bravúrokra építő 20. század második felében.
 Christa Mayer és Markus Marquardt
Az alapszinten teljesített színrevitel és a felirat hiánya egyetlen dolgot erősített: a zenei megvalósítást. Christian Thielemann nyilvánvalóan nem szerette volna, ha bármi eltereli a figyelmet róla, a káprázatos formában játszó együtteséről és az általa gondosan összeválogatott sztárszereposztásról. Napjainkban nagyon kevés zenei vezető engedheti meg magának, hogy egyszerűen fityiszt mutasson a színpadnak és azt merje gondolni, hogy elég az ő zsenije ahhoz, hogy megtöltsön egy kétezer ötszáz férőhelyes operaházat és fenntartsa öt órán keresztül a nézők figyelmét. Thielemann tudja magáról, hogy képes minderre és vállalja azt a kockázatot, hogy ő, a karmester legyen az este egyedüli felelőse. Nagyon régen és nagyon okosan találta ki magának a magas szőke férfi, a Nagy Német Karmester szerepét, ám ehhez a szerephez nem csak óriási rutint szerezve fel kellett nőnie, hanem estétről estére is bizonyítania kell, hogy választott együttese a Semperoper, sok évtizednyi elszigeteltség után – ha ő áll a pultnál – mára ismét visszafoglalta egykori helyét Németország és a világ zenei élbolyában. Már A walkürt eleji vihar első hangjai a székhez szögezik a hallgatót, nem orkán süvít a zenekari árokból, helyette a szólamok elképesztően plasztikusan válnak el egymástól. Thielemann értelmezésében az egész I. felvonás nem más, mint egy sodró lendületű szeretkezés, a találkozástól a beteljesedésig. Különös módon a második két felvonást is sokkal lassabban, visszafogottabban, sőt intimebben érzelmezte a karmester, mint szokás. Ettől a darabból eltűntek az istenek, helyüket olyan szomorú emberek vették át, akik Fricka kivételével, mind vesztesei lettek a történetnek. Még Wotan búcsújában sem a Főisten bukását látjuk, helyette egy szerencsétlen ember suttogja (!) maga elé a fájdalmát, hogy aztán a Tűzvarázsban a zenekar felperzseljen mindent.
 Petra Lang és Nina Stemme
Természetes, hogy amikor Christian Thielemann fontos Wagner előadást vezényel Drezdába, maga válogatja össze a produkció énekeseit. Az est legnagyobb neve Nina Stemme volt, napjaink egyik legkeresettebb Brünnhildéje. A svéd szoprán mindent tud a walkür lányról, német dikciója tökéletes, hatalmas hangja könnyedén győzi a szerepet. Sokkal meggyűzőbben alalkítja a Wagner hősnőt, mint néhány hónapja Bécsben Elektrát, mégis némi hiányérzet marad utána: a profizmus mögött nem találni a szívet. Bizonyára Thielemann koncepciója volt, hogy a kortalan-szoprán walkür ellenpontjaként egy már nem olyan fiatal mezzóval énekeltesse Sieglindét. Petra Lang Ortrud és Brünnhilde után kapta meg a szerepet. Sieglindéje egy elnyomott már-már fásult asszony, akit Siegmund egy olyan rabságból szabadít meg, amelyikről már azt hitte, élete végéig fog tartani. Maga sem hisz abban, hogy a bűnös nász sokáig tarthat, szerelme halála után világosodik meg, a boldog órák – sőt, az egész élete – arra szolgált, hogy majd életet adhasson a győzhetetlen hősnek. Christopher Ventris még ma is az egyik legmeggyőzőbb Siegmund. A hang már csöppet kopott, az alakítás nem olyan izgalmas, mint Petra Langé, azért még bőven megállja a helyét a világszínvonalú együttesben. Geog Zeppenfeldet nemcsak a Semperoper vezető basszistájaként ünnepelhette a közönség. Hundingból nyomasztó és hatalmas főszerepet varázsolt az énekes. Nem ősembert, hanem egy olyan férfit, aki szemének egyetlen villanásával irányítja asszonyát, miközben retteg attól, hogy elveszíti. Christa Mayer szintén az drezdai együttes tagja. Frickája hideg úriasszony, urával ellentétben született arisztokrata, akinek lehet, hogy letűnt már a világa, de azért az érdekeit sikeresen védi meg. Markus Marquardtnál még napjainkban is lehetnek szebb hangú Wotanok, olyan azonban kevés, aki ilyen zsigerien birtokolja a főisten minden gondolatát és hangjegyét. Olyan finoman és elmélyülten énekli végig az operairodalom egyik legsúlyosabb szólamát, mintha egy Schubert dalt adna elő. Alakításában egyszerre hordozza a beérkezett családfőt és a hatalmát megtartani képtelen férfit. Második felvonásbeli – oly sokszor nyögvenyelős – monológja az est egyik legszebb pillanata volt.
Markus Marquardt és a walkürök
Christian Thielemann A walkür felfrissítésével kezdte meg a drezdai Ring felújítását. A következő szezonban A Rajna kincse és Siegfried következik hasonlóan igénye szereposztással. A karmester ezen az estén be tudta bizonyítani, hogy szembe lehet menni minden 21. század eleji elmélettel és a zenekari árokból kiindulva is létre lehet hozni a színházi csodát, mindenféle rendezői segítség és egyéb bűvészmutatvány nélkül. A drezdai közönség egy ritka tünemény részese lehetett.
Fotó: Frank Hoehler

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X