Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az ártatlanul pofozott Bellini

Az ártatlanul pofozott Bellini

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Sok méltatlan pofont kapott az elmúlt hetekben szegény Vincenzo Bellini, mégha azokat valójában nem is neki, a zeneszerzőnek, hanem A puritánok librettistájának, Carlo Pepolinak szánták a pontatlanul fogalmazó bölcselkedők. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk az 1830-as évek operatermését, valójában szinte mindegyik műben találunk olyan csavarokat, melyek a mai színházlátogató számára hasonlóképp elfogadhatatlanok lehetnek. Legfeljebb egy részükhöz már hozzászoktak. Száz évvel ezelőtt sehol sem játszották a Cosi fan tutte, mondván elfogadhatatlanul ostoba a librettója, miközben elpusztíthatatlan repertoárdarab volt A trubadúr, annak ellenére, hogy szóról szóra hasonlóképp vélekedtek róla. Mára, mint ismeretes a helyzet gyökeresen átalakult, a legjelesebb színházi gondolkodók is örömmel elemzik Mozart remekét, míg a Verdi rémdrámának lassan emberemlékezet óta nem született érvényes előadása.
 

A Puritánok főhősnője, Elvira visszatérő őrülete – nyilvánvalóan napjaink közönségének ez az opera nehezen megbocsátható eleme – semmivel sem irreálisabb, mint Lucretia Borgia mérgei-ellenmérgei, a véres hálóingben flangáló Lammermoori Lucia, aki a nász elhálására készülő daliás férjét könnyedén döfte szíven, vagy a húsvétkor handabandázó zsidó aranyműves, Eleazar, aki másodállásban egy bíboros lányát neveli titokban. Pepoli gróf – bár elsősorban politikusként tevékenykedett – párizsi száműzetése idején az ott élő olaszok körében nem számíthatott annyira rossz költőnek, ha versciklusait olyan komponisták zenésítették meg, mint Rossini és Mercadante. Az ő nevük és ízlésük egykor garanciát jelentett akkoris, ha munkája nem vetekedhet a kor sztárjai, Eugène Scribe vagy Felice Romani szövegkönyveivel.
 
Míg ezeknek az íróknak módjukban volt a zeneszerzőkkel rendszeresen együttdolgozva rutint szerezni, addig Pepponinak mindez nem adatott meg, hiszen a Puritánok az egyetlen szövegkönyve. Az opera cselekményvezetése ennek ellenére nem marad alul a vele egykorú darabokkal szemben (A mű szövege talán igen, de mióta zavarja a 21. század olaszul /ógermánul, csehül, stb./ nem tudó közönséget a rossz szöveg?! Tekintetükkel riadtan kapaszkodnak a kivetített feliratokba és az alapján véleményeznek.), mely éppúgy egy Walter Scott-regény (az Old Mortality) alapján íródott, mint a Lammermoori Lucia. A maga korában rendkívül divatos író majd’ egy tucat művéből készült opera, zömében az 1830-as évek körül. Bellini és Donizetti mellett Rossini, Bizet, Marschner és Boieldieu a legnevesebb megihletett komponisták. Hogy a Scott-adaptációk közül a Puritánokon és Lammermoori Lucián kívül csak kevés kerül elvétve színre, nem feltétlenül a librettók hibája. Sem Rossini Ivanhoeja, sem Bizet Perth-i szép lánya nem főmű. Egyedül Marschner Templomos és zsidónője fontos és remekül megkomponált opus, mely azonban a főhősnő kálváriája miatt napjainkban nem szalonképes.
 
Ha végiggondoljuk, két kifogást lehet a Puritánok „kusza cselekménye” ellen emelni: a szembenálló felek, a politikai háttér érthetetlenségét, valamint Elvira visszatérő elmebajának mára megmosolyogtató voltát. Az I. Károly bukását és lefejezését követő viharos időszak éppúgy nem több puszta operai koloritnál, mint a Hugenották Szent Bertalan éjszakája, A trubadúr aragóniai trónviszálya, a Lammermmori Lucia skót klán-harca, vagy akár a Norma örökké rómaiak ellen készülő druidái. Bellinit és kortársait abszolút nem izgatta a történelmi hitelesség, az esetek nagy részében alapszinten sem foglalkoztak az események valódiságával. Mit érdekelte akár Verdit a jeruzsálemi templom kifosztása? Egy zsarnokra volt szüksége, akinek a megtérését megírhatta, és egy népre, akinek a szenvedését dalba önthette (az már a politikus Verdi zsenijét dicséri, hogy a Nabucco üzenete találkozott a szabadságvágytól sújtott olaszokkal, vagy hogy kortársai pontosan értették a Aida szigorú egyházkritikáját). A zekeszerzőknek egy közeg kellett, amelyben a librettista által vázolt viszonyrendszereket és főleg a főhősök érzelmeit meg tudták komponálni, szárnyaló dallamokkal és izgalmas énekszólamokkal. Bellini finom tolla ebben mesterit alkotott. Ezen felül mással nem nagyon törődött.
 
Így esett áldozatul a Puritánok Henrietta királynéja, az opera egyetlen valós szereplője, aki – ha nem is Arturónak hála – békés öregségben fejezte be életét, míg fiai közül ketten is (II. Károly és II. Jakab) angol királyok lettek. Bellini kurtán bánt el Henriettával, még egy áriácskát sem adott neki, ugyanis nem akarta, hogy elvegye a fény Elvira elől. A zeneszerző összes fontos operájához hasonlóan, utolsó művében is a kor szokásainak megfelelően koloratúrszoprán hangra írt főszereplőre koncentrált. Bellini minden darabjában a primadonna a Nap, velük még a legmívesebben megírt tenor-szólamok sem kelhettek versenyre. A szerző pontosan tudta, hogy a művésznők virtuóz koloratúrái, melyekkel azóta is ámulatba igyekeznek ejteni a mindenkori közönséget, nem lehetnek teljesen öncélú ékítmények. Éppen ezért olyan szélsőséges érzelmi szituációkba kellett helyezni a szereplőket, hogy a virtuóz trilláknak legalább némi színpadi létjogosultsága legyen. Erre szolgáltattak kiváló alkalmat a különböző megváltozott tudatállapotok, mint az őrület, az alvajárás, vagy az önkívületben haldoklás. Ráadásul ilyenkor a hősnők nem felelősek a tetteikért, bemászhatnak a gróf ágyába (mint Az alvajáró Aminája), parasztlány létükre egy hercegnő arcába nevethetnek (mint Giselle), vagy magukba zárkózhatnak a problémáik elől, mint Elvira. Van ugyanis Lord Walton lányának egy nagyon fontos mondata, amin a színpadra állítók rendre átsiklanak, noha az egész darab kulcsa. Elvira ugyanis azt mondja az első kettősében szeretett bácsikájának, hogy, ha nem lehet Arturóé, akkor meg fog őrülni. S lám, fél órával később, amikor a dalia gyanús körülmények között eltűnik az esküvőről mindez be is következik. Felmerül a kérdés, hogy vajon valóban eszét veszti szerencsétlen, vagy egyszerűen eljátssza az őrültet, így menekülve a szégyen elől és ezzel védve ki azt, hogy apja nehogy Sir Richardhoz adja, aki nem szűnik meg a lány kezére pályázni. Ha mindez csak játék, Elvira végig kezében tartja a gyeplőt, amire a kor (úgy Walter Scotté, mint Bellinié) társadalmi szokásai szerint egy hajadonnak nem sok esélye volt. Mintha kicsit ezt erősítené az opera kurta-furcsa, már-már koldusoperai fináléja. A Puritánok hangulatában ugyanis inkább komor tragédia, mint teljes happy enddel végződő darab (a bécsi Staatsoper előadásában Riccardo le is szúrja Arturót). Az, hogy a szépen felépített mű ennyire összecsapottan érjen véget, azt is jelentheti, hogy a véget nem érő szépséges lírai dallamok mestere ezúttal nem vette egészen komolyan főhősnőjét.
 
Bellini magánéletéről viszonylag kevés pontos adat maradt ránk. Három nagy szerelméről szokás megemlékezni, Giulia Grisi és Maria Malibran a kor vezető primadonnái voltak, rajtuk kívül egy férjes asszonyt, bizonyos Giuditta Turinát szoktak emlegetni. Az sem világos, hogy az érzékeny lelkű, finom vonású, puha arcú szőke szicíliai valaha is a tettek mezejére lépett-e, vagy szerelmei csak romantikus – és bizonyos okokból – beteljesületlen lángolások voltak. Hogy Bellini magánéletéről olyan keveset tudunk, nagyban köszönhető egy bizonyos Francesco Florimónak, a komponista ifjúkori barátjának, aki sok évtizeddel élte túl Vincenzót, s aki maga is zeneszerző volt és könyvtáros. Bellini levelezésének egy részét ő maga tűntette el és az első „hivatalos” és nyilván erősen kozmetikázott életrajzát is ő hagyta ránk. A későbbi korok kutatói megpróbálják a két férfi barátságát feltárni és kategorizálni, de valódi válaszokat valószínűleg sohasem fogunk kapni.
 
Bellini pazarul megírt főhősnői mellett, ha lehet még érdekesebb szemügyre venni a tenor hőseit. Ezek a férfiak ugyanis egytől-egyig tettüket fel nem vállaló, folyton elrohanó, majd visszasündörgő alakok. Az idegen nő Arturója képtelen dönteni menyasszonya és a szigeten élő ismeretlen között, Az alvajáró Elvinója annyira túlérzékeny, hogy két felvonáson keresztül csak szenveleg, a Beatrice di Tenda Orombellója némi kínvallatás hatására inkább beismeri az el nem követett házasságtörését, de még a hőstenorra írt Pollione sem csinál mást, mint római hadvezérhez méltatlanul éjjelente az erdőben druida lányokat hiteget és ejt meg. A legférfiasabban még Rómeó viselkedi, őt viszont mezzoszopránra írta a szerző. Mintha Bellini tudat alatt a saját félelmeit, a saját tetteinek fel nem vállalását írta volna meg ezekbe az a figurákba.
 
A komponista a baritonokra és basszusokra még ennyi figyelmet sem fordít. Valódi főszerephez egyikük sem jut, legfeljebb egy-egy szép áriát kapnak, mint Oroveso, Rodolfo gróf vagy Riccardo. A szerelmi háromszögekben esélyük sincs kibontakozni, nemcsak a Puritánokban vagy Az alvajáróban, de még a Norma Adalgisájával is mostohán bánik. A Puritánok érdekessége a két basszus szerep – melynek talán Rossini Semiramise lehetett a mintája. Az apa, Lord Walton teljesen súlytalan, felesleges figura, míg Elvira bácsikája Sir Giorgio jóval hangsúlyosabb. Szólamának nemessége felülemelkedik a Lammermmori Lucia Raimondóján, viszonya az unokahúgával már-már túlmutat egy rokoni kapcsolaton. Valójában jóval többet tud Elviráról, sokkal finomabban viseli gondját, mint a lány apja, vagy a két udvarlója.
Egy operát – legyen az az első pillantásra akár egy összecsapottnak tűnő fércmű – érdemes komolyan venni, hiszen így tettek annak idején a művek alkotói is. Ha megpróbáljuk végiggondolni, megérteni a belső szerkezetét, összefüggéseit, utána még mindig elutasíthatjuk.  Enélkül azonban magunkat foszthatjuk meg a felfedezés örömétől, hiszen egy első pillantásra avitnak tűnő alkotás is rejthet mélyebb rétegeket, lehet ma is érvényes üzenete.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X