Május 9-én 19 órakor a Zeneakadémián Eötvös Péter és a Ligeti Ensemble ad koncertet. Már megszokhattuk, hogy az együttes koncertprogramjai korunk zenéjének legjavából válogatnak, s általában találni a műsoron egy-egy bemutatót is. Eötvös Péterrel beszélgettünk a darabokról, a zenei befogadásról, de szóba került a kozmosz is.
– Gyakran mondják önről, hogy vizuális beállítottságú zeneszerző. Ön is így gondolja? Miben ragadható ez meg?
– Sohasem vezényelek kotta nélkül, mert nincs zenei memóriám. (Nevet.) Egy partitúra oldal látványa és a belső hallásom kétféle viszonyban áll egymással: vagy látom a kottát és annak a komplex hangzása megjelenik a belső hallásomban, vagy fordítva: amit zeneszerzőként a belső hallásommal hallok, azt írom le ceruzával a papírra, ami attól kezdve látvánnyá válik, tehát megint hallom. Számomra nagyon hasznos ez a jelenség, mert így mindig tiszta fejjel tudok komponálni, nincs benne „más” zene, csak az, amire éppen én gondolok.
– Korábban nyilatkozta a műveire utalva viccesen, hogy „csak ne hallgassák sokat, mert elkopnak.” Mi az, ami frissen tarthat egy (kortárs) zeneművet?
– Korunk hibája a túl sok reprodukció. A művészeti alkotásokkal való találkozásnak három fázisa van: az első a rácsodálkozás, az ismeretlennel való találkozás öröme. Ha ez pozitívan hat, akkor szeretnénk még részletesebben megismerni, tehát újból találkozunk vele, a tudásunk gazdagabb lesz. A zene esetében ennek a határa a mű komplexitásától és újabb és újabb előadók karakterétől függ. Ezután kezdődnek az ismételgetések, ami már csak a kényelmet szolgálja, amikor már nem kell felfedezni semmit, csak háttér lesz belőle. Ez árt minden alkotásnak, elkopik, pont a lényege vész el.
A május 9-i koncert a Papageno Facebook-oldalán is követhető majd élőben:
– Mind a mai napig foglalkoztatja a kozmosz, mint téma és a honnan jöttünk kérdésköre?
– Igen, a két dolog összefügg egymással. Gagarin repülése óta alaptémám a kozmosz, és laikus módon próbálom végiggondolni azt az utat, ahogy a fizikai és kémiai komponensek bizonyos arányainak következtében eljutottunk a földi élet mai formáihoz. Ilyen szempontból gyönyörű korban élek, mert a kozmosz megismerésének lehetősége az utóbbi 60 évben ugrásszerűen megnőtt.
– Hogyan állították össze a koncert programját? A „színház-jellegen” kívül van-e más is, ami összeköti az egyes darabokat?
– Korunk zenéjének két klasszikus szerzőjét Durkó Zsolt és Pierre Boulez képviseli, mindkettő hat hangszerre írt kamarazenéjével. Két élő szerző, Harrison Birtwistle és jómagam nagyobb együttessel a műsor „súlypontját” képviselik. Amíg Durkó és Boulez műveit akár csukott szemmel is lehetne hallgatni és csak a hangzására és struktúrájára koncentrálni, addig a két másik mű valóban a látvány határait súrolja. A táncos jellegű Secret Theatre hallgatása közben különböző ismert figurák: Harlekin vagy Salome táncát láthatjuk magunk előtt, addig a „Shadowsban”, az „Árnyékokban” a szólisták és a különböző hangszercsoportok „árnyékviszonyai” alakulnak ki: a fuvola árnyéka az öt fafúvós, az ő árnyékuk a vonósok, és így tovább.
– A Ligeti Ensemble korábban már előadta a Shadowst. Most karmesterként áll a zenekar előtt. Mondana pár szót az együttműködésről?
– Eddig csak hallgatóként csodáltam a Ligeti Ensemble koncertjeit, most első alkalommal vezényelem a sok kitűnő muzsikust. Az eddigi három próbanap nagyon pozitív benyomást tett rám az Ensemble felkészültségéről, nyitottságáról, fegyelmezettségéről. A Ligeti Ensemble helye a világ vezető együttesei között van.
