Gustav Rivinius visszatérő vendég Magyarországon, a MÁV Szimfonikusokkal viszont először játszott együtt: május 6-án Sosztakovics 2. gordonkaversenyének szólistájaként, két napra rá pedig az Óbudai Társaskörben Gulyás Márta partnereként lépett fel. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
– Hányszor járt Magyarországon?
– Pontosan nem emlékszem, de több mint hússzor. Közel 30 éve ismerem Gulyás Mártát, eleinte évente jöttem a Gödöllői Fesztiválra, illetve egy másik kamarazenei fesztiválra a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, de voltak különféle koncertek, mesterkurzusok is. Nagyon szeretem a várost, és olyan sok zenész barátom van itt, köztük régebbi tanítványaim, akik azóta zenekari zenészek vagy más pozíciókat töltenek be. Mindig jó találkozni velük.
– Gyakrabban lép fel kamarazenészként, mint szólistaként?
– A kamarazene az életem meghatározó része. A zenei gondolatok és előadásmódok cseréje nagyon izgalmas, és a repertoár is kihívás. A hosszú évek alatt arra jöttem rá, hogy szólistaként ez az eszmecsere nem olyan erős, mint a kamarazenében. Mindig örülök és megtiszteltetésnek érzem, ha Gulyás Mártával és másokkal kamarázhatok, rengeteget tanulok tőlük.
– A MÁV Szimfonikusokkal viszont most lépett fel először.
– Igen, más magyar zenekarokkal már voltak közös hangversenyeink, de velük most találkoztam először. A pandémia miatt nem lehet tudni, hogy egy tervezett előadás megvalósul-e, rengeteg koncertet kellett lemondani, így boldogan jöttem, még akkor is, ha sajnos nézők nélkül kellett fellépnünk. Az előadást így is nézők ezrei láthatták, hiszen élőben közvetítették és felvétel is készült. A kamarazenei koncertünkön se lesz közönség, de azt is rögzítjük, és majd felkerül a YouTube-ra. Remélem, hamarosan ismét jöhetek, amikor már lehet igazi hangversenyeket rendezni.
– Sosztakovics 2. csellóversenyét gyakran adja elő?
– Nem túl gyakran, de párszor már előadtam. Két éve egy budapesti koncertem után találkoztam Lendvai Györggyel, akinek nagyon tetszett a játékom, és már akkor felvetette, hogy szeretne szólistaként meghívni a zenekarhoz. Tanakodtunk, mi legyen a műsor, mert a legtöbb együttes és a legtöbb szólista mindig ugyanazt a repertoárt tartja műsoron, és 2-3 éven belül az ismétlődés nem szerencsés. Én vetettem fel a Sosztakovics-mű ötletét.
Lendvai úrnak rögtön megtetszett az ötlet, a zenekar is talán egyszer játszotta ezt a művet jó pár éve, és Magyarországon mások sem adják elő túl gyakran. Aztán a karmestertől, Daniel Boicótól is kaptam egy emailt, hogy boldogan adná elő velem a Sosztakovicsot. Amikor a dátumban megállapodtunk, még nem tudtuk, milyen nehézségek lesznek az előadás körül. Nagyon szeretem a művet, úgy gondolom, különleges hangulata, hangja van, egyetlen másik csellóversenyre sem hasonlít. Tipikusan kései Sosztakovics-mű, csak pár hang, fantasztikus hangulattal és nagyon erős üzenettel. Egyetlen ív az egész mű, végig fenn kell tartani a feszültséget több mint 30 percig. Az előadóktól és a hallgatóságtól is nagy összpontosítást igényel, hogy ez a zenei nyelv átjöjjön.
– Meg szokta hallgatni a műveket felvételről, más előadókkal is? Például ezt Rosztropoviccsal?
– Igen, néha meghallgatok másokat is, ismerem Rosztropovics élő felvételét, talán 1966-ban, nem sokkal a mű keletkezése után játszotta. Fontos, hogy Rosztropovics közeli kapcsolatban állt a szerzővel, számomra ez a történeti nézőpont fontos ebben az előadásban. Másrészt rengeteg Rosztropovics-előadást ismerek, és Rosztropovics mindig Rosztropovics, akár Haydnt, Csajkovszkijt vagy Dvořákot játszik, tehát az ő előadásáról le kell hántanom „a Rosztropovicsot”, és ki kell vonnom a zene lényegét, a historikus értéket, ami érdekel ebben az előadásban. Így szinte érzem az előadás hangulatát, a hallgatóság érzéseit, az előadás üzenetét. Aztán mindezt átértelmezem. Minden zenésznek megvan a maga hangja, a saját nyelve, képességei, és így jön létre a saját interpretációja. A zenében az a jó, hogy a szerzőnek zenészekre van szüksége az előadáshoz, másrészt mindig van egy időfaktor: a zene csak abban a pillanatban létezik, amikor játsszuk. Készíthetünk persze CD-t az előadásból, de az valami más, nem az élő zene. Soha sem szabad magunkat ismételni, mindig azt az érzést kell kifejezni, amit abban a pillanatban érzünk, így végtelen előadás lehetséges. Ebben ez a fantasztikus.
– Ön nemcsak kiváló művész, de híres tanár is. A különféle előadások fontosak a tanításban?
– Nem igazán. A saját előadásaimat például igen jól ismerem, de még azoktól is egy bizonyos távolságot kell tartanom, ha tanítok. Amikor előadsz valamit, azt gondolod, az úgy helyes. De ez csak részben igaz: az csak egy lehetséges jó megközelítés. Nem az a tanár vagyok, aki megmondja a diákjának, mit és hogyan csináljon. Azt próbálom megtanítani a növendékeimnek, hogyan tegyék fel maguknak a kérdéseket: mit kellene itt tennem, mit szeretne a zeneszerző, mit jelent egy forte, miért van itt egy crescendo, egy hangsúly, és miben különbözik egy sforzatótól. Mi a jó tempó, és miért.
– Mindig ezt mondom a diákjaimnak, hogy amit én játszom, az csak egy lehetőség, de ők mit szeretnének? Ha te játszod, te vagy a felelős. Sohasem szeretném azt hallani, hogy ezt azért játszom így, mert a tanárom így mutatta – nem! Megbeszéljük, de mindenki önállóan jut a maga következtetésére.
Ha te meg vagy győződve róla, hogy ez a helyes, ez a jó előadás, akkor fogod meggyőzni a hallgatóságot.
Ha csak a tanárod kedvéért játszod úgy, abból nem lesz semmi. Persze egy fiatal, tapasztalatlan tanítványnak meg lehet mutatni, hogy lehet valamit így is, úgy is előadni, hasonlítsa össze: ez forte, ez fortissimo, vegye észre a különbséget. De minél haladóbb a tanítvány, annál inkább meg kell találnia a saját útját, és meg kell győznie engem mint hallgatót. Én persze kritikus hallgató vagyok: ezt röviden játszod, azt hosszan, nem értem, miért – és ebből rájönnek, hogy valamire nem ügyeltek. Segítek nekik, hogy a maguk előadását hozzák létre, minél meggyőzőbben és minél tisztábban. A hallgatót akkor győzöd meg, ha logikus, amit játszol, ha nem első pillanatban derül ez ki.
Nem a hangokat kell eljátszani, hanem a zene üzenetét.
– Inkább a zenét tanítja, mint a technikát?
– Mindkettőt. Tudnunk kell csellózni. A cselló az eszköz, mellyel kifejezzük a zenét. Ha oboista vagyok, tudnom kell oboázni. Ha fantasztikus ötleteim vannak egy oboaversenyről, de nem tudok oboázni, az értelmetlenség. Tehát technikailag a lehető legmagasabb szintre kell eljutnunk, hogy ezeket az apró különbségeket ki tudjuk fejezni. Tudnunk kell tisztán játszani, gyorsan, érthetően, nagy hangerővel, meg kell tudni jeleníteni a különféle színeket. El kell képzelnem a színeket, el kell képzelnem az interpretációmat, de fizikailag is képesnek kell lennem, hogy előadjam. Ha ragyogó színeket képzelek el, de nem tudom előadni, az is baj – tehát a zene és a technika egyaránt fontos. De végső soron igaza van, többet tanítom a zenét, mert a zenével tudjuk megtanulni, milyen technikára van szükségünk.
Nem gyakorolhatom a technikát egy zeneműben a zene nélkül, mert zene nélkül nem tudom, milyen technikára van szükségem. Olyan ez, mint a szerszámok. Nem mehetek neki minden munkafolyamatnak ugyanazzal a szerszámmal. A zene a lehetőségeknek olyan tárháza, hogy sosem unatkozunk.
– Van-e Gustav Rivinius-féle csellózás? Technika vagy előadásmód?
– Egyrészt tudom, mit csinálok, másrészt magammal kapcsolatban nem lehetek objektív.
– Például a tanításnál valami, amiről tudja, hogy ez az, amit ön tesz az egészhez?
– Nagyon fontos számomra a kotta. Ebből értem meg, mi a szerző szándéka. Másfelől adottak az én lehetőségeim, hogy különféle hangzásokat jelenítsek meg, hogy különféle karaktereket fejlesszek ki – mindig szeretnék valami történetet megjeleníteni, különféle színekkel: hogy magamat is kíváncsivá tegyem, amikor játszom, és így felkeltsem a közönség kíváncsiságát is: mi lesz a következő ütemben? Sose játszom sematikusan, sosem ismétlem magam, mert az nem érdekes. De sose törekszem arra, hogy hatással legyek a hallgatóságra, csak azt játszom, amit a zenében látok. Ennyi az egész, semmi más.
– És ez változik az idővel? Úgy értem, ma másképp ad elő egy művet, mint évtizedekkel ezelőtt?
– Remélem, hogy fejlődök. Ahogy öregszik az ember, másképp látja a dolgokat. Nem törekszem arra, hogy másképp adjak elő valamit: az érdeklődésem változik. Szeretem, amikor változik a képem egy műről. Ez egy érdekes folyamat.
– És ahogy említette, sokat tanul a kollégáitól, kamarapartnereitől. A tanítványaitól is?
– Hogyne. Szélesítem a zenei horizontomat. Fiatalon az ember edzésben van, tehetséges, semmit sem gond lejátszani. Idővel megismerünk más zenészeket, az ő zenei nézeteiket, és kiszélesedik a zenei látóhatárunk. Fiatalon sikereim voltak, szerencsém volt, jó tanáraim, sok elismerést kaptam, ez nagyon motiváló volt. De most, hogy már több mint húsz éve tanítok, sokkal többet kell gondolkoznom, miért csinálok valamit, hogyan csinálom. Régen sosem gondolkodtam rajta. Ma már ha hibázom, sokkal hamarabb tudom javítani, mert sokkal tudatosabb vagyok. És rengeteget tanulok a tanítványaim kérdéseiből is. „Miért így csinálja?” – magamtól esetleg észre se venném, mit és hogyan csinálok, de ilyenkor magamat is ki kell elemeznem. Nagyon szeretem ezt is a tanításban.
Minden tanítvány különböző, mások az adottságai, az erősségei, a gyengéi, mást és mást kell megtanulniuk, és nagyon szeretem a kihívást, hogy a legtöbbet segítsek neki kihozni magukból – mindenkinek a maga szintjén. Ez minden nap nagy élmény. Kiváltságosnak érzem magam, mert a zenében annyi örömöt lelhetek. Szólistaként, mint a Sosztakovics-versenyműben, kamarazenészként, mint az egy nappal később elhangzó Vonósszextettben vagy a Chopin-szonátában, vagy szólóban, vagy a vonósötösben, melynek több mint tíz éve vagyok tagja, fix helyem van, járhatok fesztiválokra, olvashatok a zenéről, hallgathatok zenét – ez mind különböző. És a kérdés feltevése is különbözik, szólóban rajtam van a fókusz, egy kvintettben teljesen másképp kell játszani, és mindez segít megtalálni a lehetőségeidet, a szerepedet – mint egy színész, akinek sokféle szerepe van. Sosem unatkozom.
– Érzi még, hogy mit tanult a tanáraitól?
– Persze. Fantasztikus tanáraim voltak, és minden tanárom a saját nézeteit tanította. Különféle életkoraimban különféle dolgokat tanultam a nagyon különböző tanáraimtól. Sokszor jutnak eszembe a tanácsaik.
– Gulyás Márta először – majd másfél évtizeddel ezelőtt – úgy beszélt nekem önről, mint azon kevés csellisták egyikéről, akinek fantasztikus a jobbkeze: aki nem dögönyözi a csellót.
– Ez nagyon szép. Nekem sosem mondta. Ebben az az érdekes, hogy balkezes vagyok, és hosszú tanulmányaim során egyik tanárom sem volt elégedett a jobb kezemmel. Rengeteget kellett ezen dolgoznom, és mióta a magam tanára vagyok, rájöttem, hogy a jobb kéz számos tudás kombinációja. Diákként túlzottan arra koncentráltam, hogy fogjam a vonót. Tudom, hogy ez fontos, de többféleképpen lehet jól fogni. Az összes nagy csellóművésznek saját technikája van, de valójában vannak ennél fontosabb dolgok. Örülök, ha valaki azt mondja, kivételesen jó, mert régen kivételesen rossz volt (Nevet). Ha valamiben jó vagy, de nagyon jó szeretnél lenni, akkor változtatnod kell. A tehetséges tanítványaimnak is ezt mondom:
ha meg akarsz nyerni egy versenyt, vagy jó karriert akarsz, vagy ki akarod magad fejezni, ahhoz változtatnod kell, mert anélkül minden marad, ahogy volt.
Ez nagyon nehéz persze, mert ha jó vagy, akkor hogyan legyél még jobb? Ez nem egyszeri fejlődés, „rágyúrás”: ez olyasmi, ami a mindennapjaid részévé válik, sosem engeded el. Mindennap a legjobbat hozod ki magadból, éveken keresztül, anélkül nincs növekedés. És ez a professzionális élet szépsége, mert ha eljönne a pillanat, amikor nem érdekelne, akkor elkezdeném unni. És azt először a közönség érezné meg. Ha a közönség boldog, én is az vagyok.
– Azt szokták mondani, a csellórepertoár nem olyan széles, mint mondjuk a zongorista. Vannak kedvenc korszakai, művei?
– Persze, a Bach-szvitek, a Beethoven-csellószonáták, a Dvořák-versenymű: ezek mindig nagy élmények. De vannak a „kisebb” művek, mint a Sosztakovics 2. csellóverseny, vagy olyan művek, amelyeket nem ismernek, melyeket érdemes felfedezni. Sok kortárs művet adok elő. Szerintem elég nagy a csellórepertoár, a kamarazenei repertoárban is vannak olyan művek, melyeket igencsak kihívás eljátszani. A zongorarepertoár szélesebb, de egyetlen zongorista sem játssza a teljes repertoárt. Lehet, hogy mi, csellisták, arra kényszerülünk, hogy visszatérjünk egy-egy műhöz, de ettől elmélyülünk bennük és egyre jobban megismerjük őket.
