Január 28-án a Müpában, 29-én pedig a pécsi Kodály Központban lép fel Elina Vähälä finn hegedűművész a Pannon Filharmonikusokkal, aki John Corigliano „The Red Violin” című hegedűversenyét adja elő. A koncerteket Bogányi Tibor vezényli, aki nem mellesleg Helsinkiben együtt tanult az est szólistájával. Erről is beszélgettünk.
– Nem először jár Magyarországon. Milyen emlékei vannak?
– Még szinte gyerek voltam, amikor felléphettem egy diákokból álló kamarazenekar tagjaként Pécsett. Emlékszem, hogy mindannyiunkat magyar családoknál szállásoltak el, akikkel nem értettük egymás nyelvét. Mulatságos volt, végig testbeszéddel kommunikáltunk. Azóta persze számos magyar muzsikussal játszottam egy színpadon.
– Ahogy Bogányi Tiborral is?
– Igazság szerint régóta ismerjük egymást, hiszen mindketten a Sibelius Akadémián tanultunk Helsinkiben, de ez lesz az első alkalom, hogy az ő vezényletével adok koncertet. A Pannon Filharmonikusokkal is először találkozom majd, de úgy érzem, nem teljesen ismeretlenek számomra. Sokat beszélgetünk Tiborral, ő pedig mindig nagy lelkesedéssel szól a zenekarról.
– A koncerten John Corigliano különleges versenyművét adja elő. Mit lehet erről tudni?
– Az egyébként Oscar-díjas zenei anyag eredetileg az 1999-es, A vörös hegedű című filmhez készült, amibe első hallásra beleszerettem. Később egy véletlennek köszönhetően találkozhattam is a szerzővel, John Coriglianóval, akitől megkaptam a kottát, majd lelkesen el is kezdtem tanulni a művet.
Teljesen megbabonázott ez a hegedűverseny, mára pedig már közel harminc alkalommal játszottam el. Szinte a részemmé vált.
– Hogyan lehet egy ilyen sokat játszott művet újra és újra élővé tenni?
– A repertoáromban lévő darabokat, ahogy Corigliano művét is, igyekszem mindig friss szemlélettel megközelíteni. Ehhez minden esetben az adott este karmestere és a zenekar nyújt segítséget. Az, hogy valamit sokat játszom, nem jelenti azt, hogy nem változtatok a recepten.
Az előadásmód a tapasztalatokkal folyamatosan gazdagodik. A zenének meg kell érintenie a közönséget, nem elég, ha csak benyomást gyakorol. Játék közben arra törekszem, hogy a zene kerüljön a középpontba, és a technikai megoldások minél kevésbé legyenek észrevehetőek.
Természetesen senki sem tökéletes, és ahhoz, hogy eljussunk a hallgatók lelkéhez, kockáztatnunk kell.
– Van olyan koncertélménye, amit sosem feled?
– Ezek mindig valamilyen személyes okból, a közönség vagy a kollégák hozzáállása miatt formálódnak maradandóvá. Egyetlen emlékezetes alkalom volt, amikor a darab tette rám a legnagyobb hatást. Meg kellett tanulnom Sibelius Hegedűversenyének korai változatát. Nagy kihívás volt, hiszen a zene sokkal bonyolultabb mint a későbbi, végső forma. Egyszerre ismerős és szokatlan érzés fogott el, mint egy találkozás a régi barátokkal, akik az idő során megváltoztak. Végeredményben közelebb kerültem a szerző már kiforrott, letisztult későbbi változatához.
