Kristīne Opolais jelenleg egyike a világ legkeresettebb énekeseinek. A lett szoprán február 7-én mutatkozik be a Müpában, méghozzá legkedvesebb szerepeiből válogatva. Indulásáról, karrierjéről, Pucciniről és a belarusz-görög gyökerekről is beszélgettünk.
– Ha jól tudom, gyermekként egyáltalán nem vonzotta az opera világa.
– Olyannyira nem, hogy rocksztár szerettem volna lenni, aztán pedig a mozi vonzott, ami nagy szenvedélyem lett, de még így is azt éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Harcias tinédzser voltam, édesanyám pedig eldöntötte, hogy magánénekre fog járatni, mert érezte, hogy jó és erős hangi adottságaim vannak. Sokáig ellenkeztem, ráadásul hetente négy órát kellett utaznom, egyetlen énekóráért. Fél évig bírtam, aztán 16 éves koromban felköltöztünk Rigába, mert édesanyám nem tágított.
– Megbánta, hogy ezt az utat kellett választania?
– Édesanyám tudta, hogy mit csinál. Drogos bandákba keveredtem, ő pedig így akart megvédeni. Korán felismertem, hogy mennyire igaza volt, két évvel később ugyanis súlyosan megbetegedett. Mindent megtettem, hogy felépüljön, a környezetünktől nagyon sok támogatást kaptunk, a kezelőorvosa pedig megelőlegezte nekem a kórházi költségeket, amit egy éven belül vissza is fizettem. Ma ő az egyik legnagyobb rajongóm. Szinte minden fellépésemen ott van. Édesanyám végül felépült, én pedig folytattam az éneklést, mert örömet akartam neki szerezni. Mindazt, amit eddig elértem neki köszönhetem.
– Ma Bécstől New Yorkig ön a világ egyik legkeresettebb szopránja. Úgy gondolom, hogy ez tehetség nélkül nem sikerült volna.
– Ez érdekes dolog, mert végül nem vettek fel zeneakadémiára, így nincs hivatalos végzettségem. Hozzá kell tennem, hogy a mai napig nem tudom magamat énekesnőnek elképzelni, sokkal inkább vagyok színésznő. A pályám elején több olyan rendezővel is dolgoztam, akik nem hitték el, hogy nincs színházi képesítésem. Engem mindig is az intuícióim vezettek.
– Mennyire lehet ezt a színpadi alkatot egy áriaest során megmutatni?
– Egy teljes operaelőadás esetében egyetlen szerepre kell csak koncentrálni, ami valóban egyszerűbb, de én nem tudok megváltozni. Számomra egy áriaest is a szerepek teljes átéléséről szól. Azt hiszem, hogy a közönség meghálálja, hogy nem csak eléneklem, hanem el is játszom a szerepeket. Nem is tudnám másképp. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nincs különleges hangom. (Nevet.)
– Legkedvesebb szerepeit, Verdi, Puccini és Cilea operáinak részleteit hozza Budapestre. Milyennek látja a saját repertoárját?
– Miközben alapvetően változnak a preferenciáim, formálódik a hangom, alakul az érdeklődésem, Puccini az, akihez mindig visszatérek. Az ő operáiban minden lehetséges, ő az, aki képes arra, hogy megmutassa a nőkben rejlő erőt és a férfiakban lévő érzékenységet. Sokáig Tosca volt számomra az etalon, akinek alakjára úgy vélem, hogy sok rendező nem fordít elég figyelmet. Tosca egy szenvedélyes és erős nő, aki sokat szenved. Sokkal jobban meg kellene érteni a tetteit. Ehhez hasonló a Pillangókisasszony is. Ki merem jelenteni, hogy Csocsoszán az operairodalom egyik legkomplexebb karaktere, egyszóval Puccini számomra kimeríthetetlen.
Nagyon kedvelem Dvořák Ruszalkáját is, amit Münchenben énekeltem először. Szinte senki nem hitte el, hogy képes leszek rá, miközben életem egyik legnagyobb sikere lett ez a szerep. Ami Verdit és Mozartot illeti, boldog vagyok ha énekelhetem a műveiket, de sokszor azt érzem, hogy keretek közé szorítanak, amit nehezen viselek. A közeljövőben a Kisvárosi Lady Macbeth főszerepét szeretném elénekelni, amire tökéletes ráhangolódás volt az Sosztakovics-szimfóniákat tartalmazó lemez, amit nemrég vettünk fel Andris Nelsonsszal és a Bostoni Szimfonikusokkal.
– Ha már Sosztakovicsot említi. A mai Lettország területén, de még a Szovjetunióban született. Milyen a viszonya az orosz kultúrával?
– Az édesanyám belarusz, sőt anyai ágon még görög felmenőim is vannak. Lettországban élek, lettül szólalok meg, de a belaruszt és az oroszt is anyanyelvként beszélem, egyszóval a sokszínűség híve vagyok. Nem mellesleg énekesként az olasz és az angol is elengedhetetlen a szereptanuláshoz. A zenei hallásom ilyenkor mindig segítségemre van.
