Saint-Saëns V. „Egyiptomi” zongoraversenye Lucas Debargue és a Concerto Budapest előadásában, Takács-Nagy Gábor vezényletével szólal meg január 21-én a Müpában. A szólistával a próba után beszélgettünk.
– Hogy érzi magát a próba után?
– Remekül. A Concerto Budapesttel három éve játszottam utoljára, Prokofjev Másodikját adtuk elő Keller András vezényletével, ami óriási élmény volt. A mostani koncert karmesterével, Takács-Nagy Gáborral még nem dolgoztunk együtt, de persze több koncertjét hallottam már a Verbier Fesztivál kamarazenekarával, és a Takács Quartet felvételei sem ismeretlenek előttem. Nagyon inspiráló az az energia és szenvedély, ami belőle áramlik. Az ő lelkesedése mindannyiunkra átragad, és mivel én is hasonló típus vagyok, úgy érzem egy rendkívül felemelő koncert vár ránk.
– Mit jelent az ön számára Saint-Saëns darabja?
– Saint-Saëns ezt zongoraversenyt előadóművészi pályájának ötvenedik évfordulója alkalmából komponálta. Rendkívüli zongoravirtuóz lévén természetesen olyan művet írt, amely óriási kihívás elé állítja az előadóművészt. Ami különösen jellemző rá, hogy a mozarti és liszti elemek keveredése a klasszikus és romantikus technikák ötvözését kívánja meg az előadótól. Őszintén állíthatom, hogy ez az egyik legjobb zongoraverseny, ami valaha készült. Olyan tökéletesen van felépítve az egyensúly a zongora és a zenekar között, hogy egy pillanatra sem kell attól tartani, hogy egyik a másik fölé kerekedne.
Nagyon szeretem ezt a művet. Ravel G-dúr zongoraversenye mellett talán ezt adtam már elő a legtöbbször. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy francia vagyok. Bár személy szerint én nem hiszek abban, hogy a francia zeneszerzők műveit csak francia zenészek tudják a legszebben játszani, mégis örömmel képviselem a hazámat egy ilyen csodás felkérésnek eleget téve.
– A szerzőhöz milyen érzelmek fűzik?
– Saint-Saëns-ban sokan egy akadémikus, konzervatív zeneszerzőt látnak, mivel sosem rugaszkodott el a tradicionális, tonális zenei struktúrától, hanem a hagyományos keretek között keresett újító megoldásokat. Nagyon sok különleges harmónia és effekt van a műveiben, különösen igaz ez például az V. zongoraverseny második tételére. Számomra ezek a rendkívül kifinomult megoldások néha vonzóbbak, mint a vad és szenvedélyes, mindent elsöprő szélsőségek.
Úgy érzem, nem kell mindent lerombolni ahhoz, hogy újat teremtsünk. Különösen igaz ez a mai zenére. Fontos lenne, ha az emberek rájönnének, nem kell egy ajtót bezárni ahhoz, hogy egy másikat kinyissunk.
Az egész világunk más lenne, ha ezt megértenénk. Bach és Mozart mindenkié. Meggyőződésem, hogy ha ezt nem felejtettük volna el, nem lenne most ennyi kérdőjel az egyenlőség körül.
Napjaink koncertlátogató közönsége egy rendkívül szűk, jómódú, értelmiségi réteg, ráadásul a korosztály is egyre inkább kifelé tolódik. Pedig a klasszikus zene ugyanúgy eljuthat bárkinek a szívéhez, mint a manapság kedveltebb műfajok, a rock, a pop vagy a jazz. Megjegyzem, én nagyon kedvelem ezeket a műfajokat, és óriási értéke van annak is, ha valaki három perc alatt tud valami fontosat átadni.
A klasszikus zenének ennél nyilvánvalóan több időre van szüksége, cserébe igazán mélyen meg tudja mozgatni az emberek lelkét. Első találkozásom a klasszikus zenével tízéves koromban történt, mivel nem zenész családból származom. Semmit nem tudtam addig róla, mégis mélyen megérintett. Éppen ezért örülnék, ha sok olyan ember ülne a közönség soraiban, aki most fedezi fel ezt a művet, hisz ahhoz, hogy a zene hasson ránk, nem szükséges semmilyen háttértudás, csak elmélyült figyelem.
Sokan elalváshoz hallgatnak klasszikus zenét. Szép dolog, ha a zene megnyugvást és békét tud adni, de én úgy érzem, ébren kell maradnunk. A klasszikus zene segít a lélek mélyebb rétegeibe jutni, fókuszálni, meditálni, de nem aludni. Inkább felébredni. Spirituális értelemben. Ez az, amit én valójában hivatásomnak tekintek. Hogy az emberek jobban érezzék magukat a zene felfedezése által, és eltűnjön a belső üresség.
Véleményem szerint minden koncertnek különlegesnek és egyedinek kell lennie, nemcsak a közönség, hanem a művészek számára is. Ehhez testben és lélekben teljesen őszintén kell jelen lennünk, hiszen a művészet az igazság megtestesítője. Egy zenész, egy színész vagy egy táncos a testét használja a művészet közvetítésére. Őszintének kell maradnunk, hogy át tudjon áramolni rajtunk az igazság, hiszen kétezer ember érkezik a terembe az aznapi vagy akár több évre visszanyúló gondjai, örömei által meghatározott pillanatnyi érzelmi állapotában. Ezeket a valódi érzelmeket, melyek ott vannak a koncertteremben, a művész a saját testén keresztül hangok által zenei élménnyé formálja. Lehetőséget kap arra, hogy üzenetet közvetítsen.
– Különleges élmény lehet ezt megélni.
– Néha olyan érzés, mint mikor egy megvadult ló szépen megszelídül az ember kezei között. Máskor viszont muszáj vele száguldani, ha nem akarunk leesni. Csodálatos kölcsönhatások tudnak kialakulni egy koncertteremben.
– Igaz ez a karmester – szólista – zenekar vonatkozásban is?
– Minden esetben. A Concerto Budapest egy rendkívül érzékenyen reagáló zenekar. Takács-Nagy Gábor pedig egy kivételesen energikus, szuggesztív személyiség. Folyamatos kölcsönhatásban vagyunk egymással, éppen ezért nagyon izgalmas koncertnek nézünk elébe.
