2 M – 2 D, azaz Mária főhadnagy és Monte Cristo grófja, illetve Draskóczy Ádám és Edmond Dantès. Dolhai Attilával, a Budapesti Operettszínház művészével a nagy sikerrel bemutatott operett és a májusban közönség elé kerülő musical kapcsán beszélgettünk.
– A Monte Cristo plakátjához kétszer ültetek a kamera elé: először egy civil képre, majd megkaptátok a parókát és a szakállt, és Edmond Dantèsként fotóztak le benneteket. Úgy képzelem, a maszk kapaszkodót jelent, a civil arc pőrébb, sebezhetőbb. Számodra melyik volt az egyszerűbb helyzet?
– Én pont fordítva éreztem. A saját arcommal egyszerűbb volt odaülni, mert akkor nagyjából el tudtam képzelni, mit lát a kamera. A maszk viszont egy egészen más, egészen új szituációt jelentett, hiszen számomra szokatlan volt a helyzet. Még nem így próbálunk, és nem tudom, ezen az „őserdőn” keresztül mi látszódik, átjutnak-e a gondolatok, az érzések, amiket közvetíteni akarunk. De remélem, sikerült megragadnunk a mondanivalót.
– Egy hónapja próbáljátok a Monte Cristo grófját. Mesélj, kérlek, a próbafolyamatról: hol tartasz a karakter megfogalmazásában?
– Szerintem ott tartok, ahol általában ilyenkor szoktam, azaz jórészt már összeállt az előadás, és látom benne a helyem. Bár vannak még számomra bizonytalan részek, de már kezdem átengedni magamon a művet a rendezői instrukciók alapján, és kezdem átszűrni, magamra húzni a figurát. Néhány nap, és a próbateremből átmegyünk a színpadra, ahol a díszlet, a kellékek, majd a jelmez újabb kapaszkodókat fog adni. Persze, ahogy az lenni szokott, az első pillanatban inkább akadálypályának éljük meg a váltást, de amint kiismerjük magunkat, minőségi ugrás történik az alakításban. Sok zárt jelenet van az előadásban, kettősök, amelyekben igazán mélyre tudunk menni. Ez intenzív munkát jelent, de mivel kevés embert érintenek, gyorsabban tudunk haladni. Fent a színpadon majd következnek a sokszereplős, nagyon látványos jelenetek. Valamivel több, mint húsz napunk van, de már most izgatottan várom, mi történik, ha megsokasodik az emberszám.
Többször volt a próbák során olyan érzésem, hogy jaj, de jó ezt hallgatni, nézni. És ezt a prózai jelenetekre is értem, mert azok alapozzák meg a zenét. A kollégák a szituációkból fogalmazva énekelnek, és gyönyörű az eredmény. Nem akarom elkiabálni, de nagyon jó irányba tartunk, és bízom benne, hogy a közönség is fogja szeretni az előadást.
– Mekkora feladat Edmond Dantès?
– Nagy kihívás, mert egy olyan helyről kell fogalmaznom, ahol még nem jártam előző szerepeimben. Nehéz a korábbi feladataimmal párhuzamot találnom, mert Edmond Dantès egy érett férfiember, tele csalódottsággal. Igazságtalanul kerül egy olyan börtönbe, ahonnan lehetetlen kijönni, ő mégis kiszabadul. Többször néz szembe a halállal, és már csak egyetlen célja van, az, hogy lássa azokat az embereket, akik elárulták, becsapták, hogy megleckéztesse őket. Ez az elszántság magabiztosságot ad neki a veszélyhelyzetekben. Komplex karakter, többről nála van szó, mint egy egyszerű bosszúról, hiszen fűti a be nem teljesült szerelem csalódottsága, elfojtása, és szurkolhat neki a néző azért, hogy az az elszántság, amivel véghez viszi a tervét, feloldódjon a szerelemben. És ki tudja, sikerül-e vagy sem…
– Mennyire szélsőséges figura?
– Meglehetősen, de nem úgy, mint Jekyll. Dantès állandó rejtőzködésben él, folyamatosan lesben áll, és iszonyú kiszámíthatatlan. Mint egy forrongó vulkán, ami bármelyik pillanatban kitörhet, ugyanakkor van benne valami elegancia, esendőség és vágy a részvét iránt. Nem gonosz, inkább azt hiszi, ő Isten megtestesült eszköze a büntetéshez. És ami még fontos ebben a történetben, az Mercédèsen keresztül annak a megfogalmazása, hogy a női erők vajon képesek-e arra, hogy megváltoztassák a férfiakat.
– Ha már a női erőket említed, ne hagyjuk ki a Mária főhadnagyot és benne egy másik D betűs érett férfit, Draskóczy Ádámot. Milyen játszani ezt az operettet?
– Nagyon jó, de nekem az az előadás nemcsak arról szól, hogy játsszuk, hanem arról a komoly próbaidőszakról is, ami megelőzte. Olyan háttér-információkat, olyan, a korszakot illető tudást kaptunk Zsolttól (Homonnay Zsolt, az előadás rendezője – a szerk.), amelyekbe gondolati szinten tudunk kapaszkodni. Jól vezette a színészeket, határozott, pontos elképzelésekkel érkezett a próbákra. Vannak próbaidőszakok, amikor a kiírás szerint bent kellene lenni mindegyik szereposztásnak, de az emberek el-szivárognak a büfébe, a teraszra, a Mária főhadnagy alatt viszont minden egyes alkalommal bent ült mindenki és figyelt. Ez Zsolt érdeme, aki mindenki számára érdekesen és hasznosan vezette a próbákat, úgy, hogy közös üggyé vált a bemutató.
– Évtizedek óta ismeritek egymást – képes volt meglepni ennyi idő után?
– Nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. Nap mint nap együtt ülünk az öltözőben, rengeteget beszélgetünk színházról, magánéletről. Láttam, hogyan készült a rendezővizsgáira, és milyen lelkesedéssel vetette be magát egy-egy alkotófolyamatba. Emiatt tudtam, mit várhatok. Nagyon boldog voltam, hogy ezt a színpadra át tudta vinni, és másokra is át tudta ragasztani. Már az operettgálákban megmutatta, hogy sokkal többet gondol annál, hogy egymás után tesz néhány ismert dalt. Tartalmat adott és ok-okozati összefüggéseket világított meg a gálákon, és olyan vezérfonalra fűzte fel még a kronologikus szerzői életrajzokat, hogy a gálák teljes értékű színházi előadásokká váltak.
A Mária főhadnagy az esszenciáját adja az ő színházhoz való kötődését és elhivatottságát. A figyelme kiterjedt az apró részletekre, a történelmi hűségre. A teljes társulat szerette próbálni és szereti játszani ezt az operettet, a nézői visszajelzések pedig visszaigazolnak bennünket. A közönség mint zsűri döntött, és jó kimondani, hogy folyamatos telt házzal megy az előadás, és jó előre meg kell venni a jegyet az előadásra, ha látni szeretnék.
