Ki ne emlékezne a 2001: Űrodüsszeia himnikus jelenetére, amikor megjelenik az idegen életformától, vagy ki tudja honnan származó monolit az emberiség különböző fejlődési szakaszaiban? Stanley Kubrick rendező keresve sem találhatott volna alkalmasabb zenét az említett képsorokhoz, mint az idén száz esztendeje született Ligeti György Requiemjéből vett részlet, a Kyrie. Többek között ez a mű is felcsendül a Concerto Budapest és a Magyar Rádió Énekkarának május 18-i hangversenyén a Müpában, amit Eötvös Péter vezényel.
Ligeti állandóan kereste saját magát és egyben azt a zenei nyelvet, amelyen hitelesen tud megszólalni. Soha nem volt elégedett magával, néha viccesen „tévútnak” nevezte saját munkásságát. Én máshogyan gondolom. Kevés ennyire koherens, önazonos és érvényes életművel lehet találkozni a zenetörténetben, különösen akkor, ha a 20. századot vesszük alapul.
A Requiemből említett Kyrie tétel, sőt, maga az egész Requiem olyan mű, amely rögtön hat valahogyan az emberre. Meghalljuk az első hangokat, és egy teljesen más dimenzióban találjuk magunkat. Ha lehet valamiképpen érzékeltetni az univerzum felfoghatatlan grandiózusságát, a létezés abszurditását és ezáltal az ember, az Istennel vagy isten nélkül létező világba történő hanyag bevetettségét, akkor ez az.
Ez nem is igazi Reqiuem, főleg, ha a hasonló című darabok történetét vizsgáljuk: inkább egy kérdéseket feltevő, a válaszokban azonban nem reménykedő monumentális alkotás, ahol egyszerre vesz minket körül a jéghideg mindenség, a légüres tér, és nem hallatszik más, csak a könyörgő, síró, fogódzókat kereső emberi hang, amely a hangszerektől sem remélhet megváltást: rideg, a félelmet erősítő hatásokat kapunk a zenekar soraiból.
És mégis felemelő és lebilincselő a Requiem. Mégpedig azért, mert magában hordozza a lényeget, azt, amit valóban érdemes hangokba, zenébe ölteni. Ligeti pont ezért a valaha élt legnagyobb szerzők egyike. Tökéletesen tisztában volt a korszak filozófiájával, ezáltal az emberiség épp legkínzóbb problémáival, és ezek megfogalmazásához találta meg a szinte tökéletes formát. Ligeti zenéje metafizika. Engedi, hogy primer módon hassanak ránk a hangok, nem gondolja, hogy talmi intellektuális prüntyögéssel kellene múlatni a tisztelt hallgatóság drága idejét. Hatásvadász. Helyesebben mer hatni. És mintha nem fűtené az örök megfelelési kényszer.
A koncert első felében helyet kapott három zenekari darab szinte tökéletes kezdőlöketet, sajátos ráhangolódást kínál, s egyszersmind biztosít is számunkra. A Melodien a maga letisztultabb, játékosabb formájával már jelzi és előrevetíti a ligeti atmoszférát, ami semmi mással össze nem téveszthető.
A Clocks and Clouds már emberi hanggal kiegészítve teszi mindezt, de még sokkal könnyebben, légiesebben, finoman közelítünk az Ismeretlen felé. Csak benyitunk egy ajtón, amely mély titokzatosságot rejt, de az elhagyatottság érzését ellenpontozza a frivolság. Mellébeszélésnek azonban itt sincs helye.
Ligeti Karl Popper 1966-os „A felhőkről és az órákról” című filozófiai esszéjéből vette a darab címét. Ebben Popper meggyőző és könnyen érthető érvelést fogalmaz meg arról, hogy a tudományos jelenségek két fő kategóriára bonthatók. Az „órák” azok a dolgok, amelyekre támaszkodhatunk. Egy óra könnyen mérhető, szétszedhető és rekonstruálható. A „felhők” ezzel szemben olyanok, amelyekről csak általános, makroszkopikus képet kaphatunk – olyan dolgok, amelyek belső működését képtelenek vagyunk determinisztikus módon megérteni. Egy felhő nem mérhető könnyen, és nem is lehet szétszedni. Sőt, Popper szerint a felhők valójában „nehézkes” órákból állnak – olyan sokból, hogy az szinte teljesen felfoghatatlan.
A San Francisco Polyphony zárja a koncert első félidejét. Ez talán a legjátékosabb darab mind közül. Amolyan szusszanásnyi szünetet engedélyez nekünk a nagy mű, a Requiem előtt. Ligeti György, aki a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar 60. évfordulójára komponálta a darabot, így összegez:
„Az 1950-es évek végétől kezdve zeném elsősorban a mikro-polifónián, azaz a hangszeres hangok (és énekvonalak) szoros és intenzív összeolvadásának technikáján alapult, míg a hatvanas évek közepe táján egy áttetszőbb, világosabban meghatározott, karcsúbb és törékenyebb polifónia irányába kezdtem törekedni.”
A Magyar Rádió Énekkarához és a Concerto Budapesthez Sarah Defrise és Vörös Szilvia csatlakoznak, akik fiatal énekes korosztály legkiválóbb képviselői, a pályatárs Eötvös Pétert pedig nemcsak élethosszig tartó barátság fűzte az idősebb mesterhez, de műveinek legjobb ismerői és tolmácsolói közé is tartozik.
A koncertet előtt 18 óra 30 perckor kezdődik az Előhang című beszélgetés, amelyen Fazekas Gergely zenetörténész a fellépő művészekkel vitatja meg a lét elviselhetetlen könnyűségét. És nehézségét. Ligeti életművét.
