Aktuális problémákkal szembesít minket A nibelung gyűrűje, amit minden generáció újra és újra felfedez magának. A Ring maga az élet, melynek nemcsak a megnézése, de elvezénylése is felér egy adrenalinlökettel. Ismét itt volt a Budapesti Wagner-napok. Istenek, hősök és persze mi magunk, emberek. Felfedezés és folyamatos megújulás. Találkozás legbelső énünkkel és a létezésünk ellentmondásaival. Fischer Ádámmal beszélgettünk.
– Nem unja még Wagnert?
– Nem csak Wagnert vezénylek, csinálok én sok minden mást is.
– Itthon azért sokaknak az ön neve jut az eszébe, amikor meghallják Wagner nevét.
– Magyarországon vezénylek főleg Wagnert, ez az évek alatt egybeforrt a Müpával, örömmel mondhatom, hogy a Budapesti Wagner-napok sikeres és nemzetközi hírű rendezvénysorozat már többedik éve. De én korántsem vagyok az a Wagner-mániás, aki nem csinál semmi mást. Szeptemberben például lesz egy Haydn-fesztiválom Grazban. Most mit csináljak, ha ennyi minden érdekel? (Nevet.)
– Mondjon még néhány szerelemprojektet!
– Érdekes kérdés, nálam ez leginkább attól függ, hogy milyen partnerekkel dolgozom együtt. Számomra az a lényeges, hogy jó legyen a végeredmény. Hatalmas élmény volt például Verdit vezényelni a milánói Scalában. Sokkal izgalmasabb, mintha mondjuk Németországban tettem volna. Éreztem a csak Olaszországra jellemző Verdi-lelkesedést, Bayreuthban a Wagner-lelkesedést érezni ennyire, Bécsnek pedig ott van Mozart. Nekünk, karmestereknek ezeket az energiákat ki kell használnunk és a magunk, illetve az előadás javára kell fordítanunk. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy csak olyan zeneszerzőkkel foglalkozom, akik igazán érdekelnek.
– Minden zenekarral, illetve énekessel máshogyan találja meg a közös hangot?
– Igen is, és nem is. Nézze, mindig a korábbi közös munkákból lehet csak kiindulni, és abból már tudunk építkezni és fejlődni. Most, amikor például a Düsseldorfi Szimfonikusokkal lemezre vettük Mahler összes szimfóniáját, éreztem azt, hogy az utolsó kettő jobban sikerült, mint a korábbiak, mert a korábban szerzett tapasztalatokat is be tudtam építeni a közös munkába. Ugyanez igaz a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarára is, akikkel már több mint 15 éve dolgozunk együtt. Ők senki mással nem csinálnak Wagnert, csak velem, így egy nagyon sajátos stílus felé tudom őket elvinni. És ez fordítva is igaz.
– Amikor elindult a Budapesti Wagner-napok, egyöntetű volt az vélekedés, hogy a Rádiózenekar talán soha nem szólt ennyire jól…
– Én nem hallom őket mással. (Nevet.) Azt tényleg tapasztalom, hogy hasonló zenei anyaggal ritkán találkoznak, érezni néha a rácsodálkozást, de ebből könnyű meríteni. Mivel Wagner valóban nem a mindennapjaik része, így nekem is picit jobban oda kell figyelnem, akár a legapróbb mozdulatokra, de ez tulajdonképpen része az én munkámnak. A Ring után, június 21-én Wagner legnépszerűbb zenekari részleteit adjuk elő a Müpában, ezúttal a Nemzeti Filharmonikusokkal, akikkel még nagyon régen dolgoztam együtt. Akkor még Állami Hangversenyzenekar volt a nevük.
– Ezzel a válogatásprogrammal a nem kimondottan Wagner-fan, valamint a fiatal közönséget kívánják megcélozni?
– Én nem teszek így különbséget előadás és előadás között, mint ahogy azt sem tudom megmondani, hogy melyik Wagner-operát szeretem jobban a másiknál. De igen, az elképzelés valóban az volt, hogy szólítsuk meg jobban a fiatalokat.
– Már többször láttam én is a Ringet Budapesten, mindig meglepődöm, hogy milyen komplex színházi élményt kapok, pedig csak egy félig szcenírozott előadásról beszélünk.
– Ez Wagner számára is központi kérdés volt, de azt tudni kell, hogy minél kevesebb rendezés van a színpadon, annál nagyobb az egyes előadóművészek felelőssége. Ilyenkor a közönség inkább koncentrál arra, hogy az énekesek milyen gesztusokkal, mimikával adják elő a darabot. A Müpa bensőséges terének köszönhetően sikeres ez a megközelítés.
– Azt hiszem, tavaly volt az a Walkür, amikor Tomasz Konieczny előadásában egy olyan intim és megrázó Wotan-búcsúnak lehettünk tanúi, hogy szinte megállt a levegő…
– Igen, ezek azok az élmények, amikért érdemes csinálnunk ezt az egészet. Konieczny kiváló énekes és emellett remek színész, sokat dolgoztam vele Németországban, nagy öröm volt a közös munka. Beérett.
– Idén három különböző énekes alakította Wotant.
– Most így tudtuk sajnos összeszervezni. De igyekeztünk úgy választani, hogy meglegyen a kontinuitás a három rész, A Rajna kincse, A walkür és a Siegfried között, ráadásul nemzetközi hírű művészekről van szó. Szeretnénk minél jobban kiszámítani mindent, de a színháznak egy igazi alapszabálya van: szinte sohasem az történik, amit elterveztünk. (Nevet.) Ez különösen igaz egy 16 órás monstre produkcióra.
– Ha választhatna egyet a sok lehetőség közül, akkor mit valósítana meg a Budapesti Wagner-napokon? Min változtatna?
– Egyet nem tudok kiválasztani, rengeteg tervem van. Folyamatosan jár az agyam, hogy épp mit lehet másképp csinálni. Itt van mondjuk a Ring. Minden évben új és új szempontok kerülnek előtérbe, az egész darab egy kimeríthetetlen kincsesbánya, én magam is nagyon sokat töltekezem belőle. Ha rajtam múlna, szinte az összes bemutatott operát újragondolnám és színpadra vinném, de ez szinte lehetetlen. Egyrészt olyan sok energiát, humán és anyagi erőforrást igényel, ami túl nagy vállalás lenne. Másrészt pedig olyan sikeresek a produkciók, hogy a közönség tiltakozna az ellen, hogy lekerüljön a színpadról a jelenlegi rendezés. Különösen igaz ez a Ringre.
– Nos, igen, a Wagner-rajongók nehezen változtatnak, ha egyszer bevált valami.
– Nálunk egymást követő négy napon lehet a Ringet látni, ez egyedülálló az egész világon. Bayreuthban hat nap, máshol két hét alatt pörög le a teljes ciklus. Kicsit féltem is, hogyan fogom bírni ezt a négy napot, mennyire leszek elfáradva a végén. Külön terveket készítettünk a pihenésre, hogy a legoptimálisabban használjuk ki a rendelkezésre álló időt. Amikor véget ért Az istenek alkonya, úgy éreztem, azonnal újra tudnám kezdeni az egészet. A többiek mondták ugyan, hogy látszik rajtam a fáradtság, de én magam nem éreztem. Elképesztő adrenalinlöket az egész.
– És hát mennyi mindenről szól, azon kívül is, hogy ha egyszer építkezünk, akkor az isten pénze nem elég.
– Igen, ezt korábban nyilatkoztam. (Nevet.) A Ringet újra és újra felfedezik az emberek, a különböző generációk, folyamatosan aktuális. A hatalom akarása sajnos konstans kérdés és probléma. Én magam nem értem, miért akarják olyan sokan, miért ragaszkodnak hozzá minden áron. Hiszen önmagában nem is lényeges, pusztán azért válik azzá, mert mindenki beszél róla, ezáltal központi téma. A Ringben is és a valóságban is ez történik. Azt hisszük, hogy lemaradunk valami fontosról, ha nem birtokoljuk a hatalmat mások felett. Nem értem, miért nem tudunk megelégedni, és csak élvezni az életet. Pedig biztos lehet benne valami, mert mindenki ezt hajkurássza.
– Emellett számomra a Ring az ember harca önmagával, harc az ideákért, a nemes értékekért. Ez persze elbukik, majd újrakezdődik, szüntelen körforgás.
– Ennek a hiábavalóságnak a körforgása. Sajnos, manapság ez legalább annyira aktuális, mint a darab születésekor, a 19. században, amikor a munkásosztály is kialakult. Azt hittük, hogy fejlődhet a világ, és ugyanazok a problémák nem fordulhatnak elő a történelemben: nagyot tévedtünk, napjainkban ez még égetőbb kérdés, mint korábban.
