Debussy formabontó, álom és valóság határán lebegő zenedrámája, a Pelleas és Melisande szeptember 9-10-én és 12-én is látható lesz a Müpa színpadán Fischer Iván rendezésében. A nem mindennapi előadás egyik főszereplőjét, Patricia Petibon világhírű szopránt kérdeztük.
– Noha ön a legkülönfélébb műfajokban bizonyítva tett szert világhírre, talán mégis gyakrabban lép fel vígoperákban, mint „komoly operákban”. Ez alkalommal Mélisande-ot alakítja és énekli, vagyis egy rendkívül mély és filozofikus opera egyik főszerepét. Az ilyen típusú munka nehezebb, mint egy könnyedebb műfajhoz tartozó szerep eljátszása?
– Tíz éve kaptam meg először Lulu szerepét, és aztán számos, ízig-vérig „tragikusat”. Valóban játszottam könnyedebb szerepeket is, de inkább a pályám elején, majd ezt követően olyanok mellett köteleztem el magam, mint Blanche de la Force, Lulu, Alcina, Traviata… Csupa olyan szerep, ahol a hősnő meghal az opera végén. Mélisande egy kicsit olyan, mint Lulu; nem tudni, honnan jött, ki is ő, milyen traumák érték. Mindketten erős karakterek, és noha eltérőek, egyaránt rejtély övezi őket.
– Mennyiben gondolja úgy, hogy a Maeterlinck-történeten alapuló Debussy-opera a francia világlátást tükrözi? Érhetőbb egy francia származású művész számára, mint másoknak?
– A francia nyelv misztériuma érthetőbb lehet egy franciának, de a feladat minden énekes számára ugyanaz, még ha különböző kultúrákhoz tartoznak is. Egy énekes számára a legfontosabb, hogy átérezze a kultúrát és a nyelvet. Szerintem külföldiek is el tudják énekelni a Pelléas és Mélisande-ot, ha tudják, miképp merüljenek bele a rejtelmekbe és érzelmekbe. Igen, az érzelmekbe, vagyis magába a tiszta igazságba, de persze a francia nyelvbe is. Ez egy francia énekesnek is nehéz – azt hihetnénk, neki könnyebb, pedig egyáltalán nem, rengeteget kell dolgozni.
Ebben a zenében, Debussy zenéjében van valami fenséges, vagyis némiképp északi jellegű is. Mégiscsak Trisztán történetéről van szó, a Trisztán és Izolda egyfajta metaforájáról. Szóval van egy kis wagneriánus oldala is. A francia zene ritmikailag valahogy elmosódott. Pontos, de a metrikában ott fickándozik egy hal, úszkál a folyóban. Debussynél minden megvan.
– Mélisande furcsa, különös, rejtélyes nő, akiről nem tudjuk pontosan, honnan jött, mit gondol, mit szimbolizál elveszített koronája. Szóval csupa misztikum. Miként látja őt? Mit jelent az ön számára, hogyan tudja megszemélyesíteni ezt a finom és titokzatos szereplőt?
– Szerintem ő olyan nő, aki patriarchátusban élt, és elmenekült a férfiak elől. Rosszul bántak vele, valahogy úgy, mint Bergnél Luluval. Vagy mint Blanche de la Force-szal A karmeliták beszélgetéseiben. Poulenc operájában is szerepet kap a rejtélyesség, a félelem. Lulu például mindig azt mondja, hogy azzá változom, amivé a férfiak akarják, hogy váljak. Azért beszélek Luluról, mert ő egyszerre minden nő, a nők egész összetettsége egyetlen személyben. Mélisande viszont csak egy kis része Lulunak, nem tudjuk, honnan jön, nem tudjuk, megerőszakolták-e, vagy mi történt vele… Ha van rejtély, akkor ez az. De másképp közelít a világhoz, az élethez, valahogy nagyon lassan nyilvánul meg, van egy amolyan gyermeki, női oldala. Emiatt vonzódnak hozzá ennyire a férfiak, a titokzatossága miatt – ők maguk sem tudják, hogy mi ez. Még valami krisztusi is van benne.
– Ezt hogy érti?
– Vannak krisztusi személyiségek, mint például Blanche de la Force, akik feláldozzák magukat. Ami nagyon furcsa még ebben az operában, az a vége, amikor Arkel azt mondja, ez nem a te hibád, Golaud – és ezt rémisztő hallani. Mert igazság szerint Golaud mégiscsak megölte Mélisande-ot a féltékenységével, ösztönből, szerelemféltésből, ahogy régen mondták. Manapság is ezt olvassuk az újságokban a meggyilkolt nőkről szóló hírekben: a férjek megölik a feleségüket, és aztán azt mondják, nem szándékosan tették. Valójában ez nagyon is mai téma, mert szerintem Mélisande-ban van egy néma és mély lázadás, és könnyen el is jutunk a traumák kérdéséhez.
De persze hangról hangra alakul a szerep. Debussy szerint a léleknek kell megszólalnia a színpadon, a mindenkori pillanatban, újra és újra ki kell találni őt. Számomra ő egy improvizáció.. Sosem tudom, hogyan fogom megtalálni a megfelelő érzelmet, az adott pillanattól függ. Azt mondom magamban, nem ismerem Mélisande-ot, amikor kimondok egy mondatot. Mindig az adott mondat van előttem, és nincs előre létrehozva, hanem ki kell találnom.
– Ez mindig így van a fellépések során?
– Igen, nálam mindig így van. Így kell gondolkodom, mert különben padlóra kerül a szerep, és csak kiveszem a dobozból, mint egy babát, én pedig azt akarom, hogy élő legyen, mert ez a mű igazán különleges.