Palotai Péter 2021 óta a Pannon Filharmonikusok nagybőgőszólam-vezetője, az együttessel azonban már korábban is szoros kapcsolatot ápolt. A PFZ 2023/2024-es „Ott van” évadában természetesen az ő stabilitást adó játékával és személyiségével is találkozhat a közönség. Palotai Pétert zenei útjáról, hitvallásáról és a PFZ-hez fűződő viszonyáról kérdeztük.
– Miként vezetett az útja a Pannon Filharmonikusokhoz?
– A zenekarhoz és Pécshez lényegében 2004 óta kötődöm, abban az évben pár hónapon keresztül én voltam a PFZ szólamvezető nagybőgőse. Az együttes akkor még Hamar Zsolt irányítása alatt működött. Aztán visszakerültem a Nemzeti Filharmonikusokhoz, majd 2007-ben Norvégiába költöztem, és a Bergeni Filharmonikus Zenekar tagja lettem. Ott dolgoztam egészen 2021-ig, amikor is a családommal úgy döntöttünk, megpróbáljuk 14 év külföldi szolgálat után újra – immár két gyerekkel – az itthoni életet. A Pannon Filharmonikusok szeretettel fogadott ismét az együttesben, ahol egy év után állandósítottuk is a szerződésem egy próbajátékkal.
– Mi fogta meg leginkább a PFZ-ben?
– Amikor először az együttesnél voltam, a Pannon Filharmonikusok épp hatalmas átalakulások elején állt. 2021-ben, amikor visszatértem, alig hittem el, hogy ugyanazt a zenekart látom: egy megfiatalodott, abszolút ambiciózus csapatba kerültem, ami szemmel láthatóan nagyon sokat fejlődött és ezzel együtt óriási nyitottság van benne a további fejlődésre. Mindehhez hozzájön a nagyszerű koncertterem is, amellyel a zenekar gazdagodott. Azt gondolom, hogy a PFZ néhány év alatt egyértelműen az ország egyik legjelesebb együttesévé nőtte ki magát, ami engem teljesen lenyűgözött. Nagy megtiszteltetés csatlakozni egy ilyen társasághoz.
– A norvég komolyzenei élet nagyon más, mint az itthoni?
– Skandináviában, Norvégiában is komoly hagyományai vannak a klasszikus zenének. Nagyon sok szempontból hasonló a zenei élet arculata a miénkhez, gondolok itt a népzenei kötődésre, vagy a vidéki zenekarok kulturális elszigetelődésére. A magyar zene nagy múltra tekint vissza, és földrajzi helyzetünknek köszönhetően is hatalmas európai hagyományok, közösségek lehettek ránk hatással évszázadokon át. Amikor újra az itthoni közönségnek kezdtem játszani, szinte meglepett, milyen mélyen érinti meg őket a zene lelkülete. Talán azért is, mert magyar vagyok, ezt a fajta kapcsolódást sok év távollét után nagyon megható volt újra átélni.
– Hogy képzeli el a zene, illetve a PFZ jövőjét, mint az együttes tagja?
– Mi, zenészek igyekszünk mindig a legjobbat nyújtani, hogy az együttes remekül szóljon. Én nagybőgősként próbálom beolvasztani a munkámba azokat a különféle zenei tradíciókat és tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt évtizedek során összegyűjtöttem Norvégián kívül Svájcból, Ausztriából, Skóciából vagy Angliából, ahol elég jelentős kamarazenei fellépéseim is voltak. Mint a zenekar és a művészeti tanács egyik tagja, igyekszem követni, és a magam módján befolyásolni az eseményeket, és nagyon kíváncsian állok az előtt, hogy hogyan alakul a zenekar és a magyar kultúra jövője. Látom, hogy kezdenek összegyűlni a felhők a fejünk fölött, ugyanakkor azt is érzékelem, hogy nagyok a kontrasztok Magyarországon a 2000-es évek és napjaink kulturális élete között: jelenleg rengeteg zenekar van és számos ifjú zenész, emellett az érdeklődés is elég erős a klasszikus zene iránt. Norvégiával összehasonlítva például a hazai közönség sokkal fiatalabb, ami számomra igen nagy optimizmusra ad okot. Remélem, hogy a kultúrpolitikai harcokon mielőbb felül tudunk emelkedni, és tudjuk majd értékelni, milyen fantasztikus zenekaraink és zenészeink vannak. A PFZ-ben egyre több fiatal szólista és karmester jelenik meg, akik fantasztikus színfoltjai a műsorainknak. Érdemes figyelni rájuk, mert ki tudja, melyikükből lesz pár év múlva egy Solti György vagy egy Doráti Antal.
– Mit vár leginkább a következő évadban?
– Elsősorban a fiatal magyar karmesterekre vagyok kíváncsi. Izgatottan várom, hogy kiben látjuk meg azt a szikrát, amit pár évvel ezelőtt Gustavo Dudamelben láttak meg a Gothenburgi Szimfonikusok. Hiszek benne, hogy ott van a potenciál az ifjú karmesterekben, és valaki bizony minden babért le fog aratni egy napon. Ami a repertoárt illeti: hatalmas Mahler- és Brahms-rajongó vagyok, és mindkét szerzőtől várhatóan játszani fogunk a következő évadban.
– Azt említi, hogy „ott van a potenciál a fiatal karmesterekben”. Ezzel ki is mondta a következő évad mottóját.
– Ez a névválasztás véleményem szerint azért nagyon szerencsés, mert rámutat arra, hogy van, „ott van” egy regionális zenekar, ami igen fontos szerepet tölt be az ország kulturális életében. Habár a PFZ a Dél-Dunántúlhoz kapcsolódik helyileg, a fővárosban is jelen van, tehát országos szinten is megvan a maga törzsközönsége – illetve Bécsben is. Ha magamra vonatkoztatom ezt a mottót, hasonlóképpen közelíteném meg a saját szerepemet, mint a zenekarét: ott vagyok és aktívan részt veszek a kulturális életben, ezzel aláhúzva a zenekarunk fontosságát ebben a világban.
– Még milyen gondolatok járnak a fejében mostanában a zenei élettel kapcsolatban?
– Az fogalmazódik meg bennem, amit a régi karmesterem, Edward Gardner mondott egyszer, hogy amikor a háború derekán Churchill egyik tanácsadója azt javasolta, nyúljanak a kultúrára szánt tárcához a háborús kiadások javára, ő csak ennyit felelt: „Uraim, ha feladjuk a nemzeti kultúránkat, nem lesz miért harcolnunk többet.” Ez is egy nagyon fontos üzenete volna a következő, Ott van szezonunknak. Ha valamit igazán nemzetinek tarthatunk, az a kultúránk, legyen szó akár a nyelvről, a művészetünkről, a történelmi szokásainkról… Ezt nem volna szabad tönkretenni, sőt ápolni kellene, mint a saját gyermekünket!
