A veszprémi Várnegyed legrégebbi épülete a Szent Mihály-székesegyház.
A hagyomány szerint első formájában Szent István és felesége, Gizella királyné emeltette korai román stílusban.
A tűzvészek és rombolások után többször is újjá kellett építeni, ezért különböző művészeti korszakok jellemzőit viseli magán.
A török kiűzése után, 1723-ban Esterházy Imre barokk köntösben újíttatta meg, s nyugati homlokzatára latin nyelven, kronosztikont is alkotva felíratta: Romokból ékesített engem a kegyelet.
Mai formáját 1907 és 1910 között kapta, amikor Aigner Sándor tervei szerint – az eredeti formát keresve – neoromán stílusban alakították át. Falaiba beépítették régi köveit.
Itt valamivel részletesebben is olvashatunk történetéről; különösen érdemes megnézegetni a galéria fényképeit!
A templom nyugati oldalán toronypár emelkedik, melyeknek felső emelete a 20. század eleji helyreállításkor készült ugyanúgy, mint a román kapuzat. A szentély és az altemplom megőrizte gótikus formáit. A szentélyben helyezték el Passau ajándékait, a Gizella királynét ábrázoló szobrot és a Gizella-ereklyéket, az első magyar királyné alkarcsontjának darabjait (Gizella a passaui apácakolostor főnökasszonyaként halt meg 1065-ben, ott van a sírja is).
Az altemplomban látható a híres törökverő hadvezér-püspök, az 1520-ban egy török elleni csatában elesett Beriszló Péter síremléke. Itt temették el Padányi Bíró Márton püspököt is, akinek nevéhez a veszprémi vár 18. századi nagy rekonstrukciója fűződik.
A főhajót kazettás síkmennyezet fedi. Az oszlopfőket az 1907-1910 közötti felújítás során Árpád-kori faragványok mintájára alakították ki. A mellékhajókban két-két oltár foglal helyet. A templom falképei Szirmay Antal munkái.
A veszprémi székesegyház zenei életét két tudós kutató, Pfeiffer János és Szigeti Kilián tárták fel – ez az összefoglaló az ő monográfiájukat követi.
A veszprémi püspökség alapítását 1001-ben a ravennai zsinaton hagyták jóvá. Székesegyháza helyén már a honfoglalás előtt Karoling fennhatóság alatt álló keresztény templom állott. Amikor a honfoglalás idején a magyar fejedelmi törzs megszállta ezt a környéket, a veszprémi várhegyet választotta tartózkodási helyéül. Így tehát Veszprém volt az első magyar fejedelmi székhely. Géza halála után Koppány ezt a helyet ostromolta meg, s a győzelemhez hozzájáruló Veszprémet István nagyobb kiváltságokkal jutalmazta, mint bármely más települést. Ettől kezdve Veszprém a királynék székvárosa lett, püspöke a királyné koronázója és kancellárja.
Veszprém egy évszázad alatt jeles kultúrintézmények központjává fejlődött. A várnegyed épületei közül a királyi palota, a püspöki lak és a káptalani iskola lettek meghatározók mai emlékhelyünk mellett.
A székesegyházban kezdettől fogva jelentős zenei élet zajlott.
Az 1500-as évekig a szertartásokon elhangzott ének a gregoriánum volt, melynek éneklését a közelben 1276-ig állt káptalani iskolában tanították. A székesegyház első ismert orgonáját 1469 körül Vetési Albert püspök rendelte meg egy Miklós nevű orgonaépítőtől. Szigeti Kilián, a magyarországi orgonaépítészet kutatója szerint ő azonos Széchényi Miklóssal, aki később az ország legkiválóbb orgonaépítője lett. Ez a veszprémi orgona valószínűleg egy Blockwerk volt, azaz olyan hangszer, amelynek sípsorai nem oszlottak regiszterekre.
A középkor végén teljes virágzásban lévő veszprémi zenei élet nem rögtön a mohácsi csatavesztés után szűnt meg, sőt: a többszólamú éneklés valószínűleg a Mohács utáni időszakban indult itt meg. 1527/28-ban ugyanis succentorként (az éneklőkanonok helyetteseként, a kórus betanítójaként) az a Gyöngyösi Tamás működött a székesegyházban, aki II. Ulászló és II. Lajos idejében, több mint egy évtizeden át a budai várkáápolnában volt énekes-káplán. A mohácsi csatát megjárt muzsikus Veszprémben minden bizonnyal kamatoztatta azt a tudását, amelyet a királyi udvarban szerzett, ahol már akkoriban magas szinten művelték a többszólamú éneklést.
1552-ben a török elfoglalta Veszprémet, ezzel jó időre megszűnt a székesegyház zenei élete, amely érdemben csak az 1720-as években indulhatott be újra, bár már 1630 körül beszerezték az első barokk orgonát. Ettől az időtől kezdve létezett orgonista státusz a székesegyházban, s a káptalan a mindenkori orgonista számára szolgálati lakást biztosított. Az orgonista fokozatosan átvette a succentor szerepét, amint ez egy 1739-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben is olvasható. Magát a kórust a triviális iskola (középszintű, latin nyelven oktató iskola) iskolamestere tanította be.
A templom barokk átépítése után Acsády Ádám püspök közel két évtizedes kormányzása idején (1725-1744) vetette meg itt a barokk zenei élet alapjait. Állandó zenekart még nem tudott szerződtetni, de – miután Kupi György orgonista visszahozta a történelem viharai elől Sümegre menekített hangszereket – megbízta az orgonistát, hogy alkalmilag szerződtessen muzsikusokat.
Az első zenekaros mise 1735 adventjén hangzott fel a templomban.
A püspök 1743-ban új, 11 változatos orgonát építtetett egy bécsi mesterrel.
A barokk kor orgonistái közül kiemelkedik a korábbi szentmártoni (pannonhalmi) karnagy, Istvánffy József (1703-1771), aki 1752 és 1756 között állt a veszprémi püspökség szolgálatában. Az ő idejében is voltak zenekaros misék, bár még mindig csak alkalmilag szerződtetett muzsikusok közreműködésével. Érdemes megjegyezni, hogy az ő fia Istvánffy Benedek, a barokk-kora klasszicista stílus egyetlen kiváló magyar zeneszerzője.
A veszprémi székesegyház állandó ének- és zenekarát – pécsi mintára – 1762-ben sikerült megszervezni. Az első karnagy és orgonista, aki már e megfelelő színvonalra jutott együttes élén dolgozhatott, Girgányi Vencel volt, aki harminc éven át, 1759 és 1789 között működött itt.
A 19. század elején Veszprémben is kezdett tért hódítani a bécsi klasszikusok magas színvonalú zenéje.
A stílusváltozásnak ebben az időszakában is kiváló muzsikusok álltak a templom zenei együttesei élén, akiknek sorát Kemény Ferenc nyitotta meg. Kemény, eredeti nevén Gemin, francia származású volt, valószínűleg a nagy forradalom elől menekülhetett Magyarországra, ahol új hazát találva a nevét is magyarosította. Hosszú ideig, 1794 és 1832 között állt a székesegyház szolgálatában mint karnagy és orgonista. Sikerei elsősorban karmesteri tevékenységéhez fűződtek, zenés miséi valóságos eseményszámba mentek Veszprémben. A mise keretében gyakran vezényelt önálló szimfonikus művet, többnyire operanyitányt vagy szimfóniatételt, a legtöbbször Rossini, Haydn és Mozart műveit. Bár ezek a zenék távol állnak a liturgia szellemétől, ezt akkoriban nem bánták, még a kanonokok is szívesen hallgatták.
Kemény Ferenc a templomon kívül is szerepeltette együttesét, ezzel ő vetette meg a veszprémi koncertélet alapjait. Zeneszerzői tevékenységet is folytatott: ismert három zenekaros és öt vokális miséje, s írt kisebb egyházi darabokat is.
1826-ban lemondott a karnagyságról kedvelt basszistája, Höpler József javára, s orgonistaként működött tovább. Ezzel elindította a karnagyság és az orgonista munkaköre szétválasztásának folymatát. Kemény idejében az 1743-ban épített orgonát Wilde József veszprémi mester az új hangzásideálnak megfelelően jelentősen bővítette, s új impozáns klasszicista orgonaszekrényt is épített.
Höpler 1825-től rendszeresen feljegyezte a kóruson előadott zeneművek címét. Ezt utódai is folytatták, egészen napjainkig. Az Elenchus-nak (összeírás) nevezett gyűjtemény már hét kötetre terjed és jelentős forrása a székesegyház zenei életének.
Höpler nevéhez fűződik a dóm fúvósegyüttesének megszervezése, mely Harmonia név alatt a székesegyházon kívül is gyakran szerepelt. Ő vezette be a misén az ún. figurális vesperások éneklését, ami a korábbi egyszólamú gregorián helyett többszólamú vesperásokat jelentett.
Höpler utódaként 1827-ben jelentős muzsikus került a székesegyház karnagyi posztjára Ruzitska Ignác (1777-1833) személyében, aki már 1800 óta a zenekar hegedűse volt. Hatéves működése alatt folytatta a Kemény Ferenc által megkezdett, erősen szimfonikus irányú egyházi zenélést. Liturgikus műveket nem komponált, de felkarolta a korabeli magyar, vagy Magyarországon működő idegen szerzők egyházi műveit. Az ő igazi működési területe a verbunkos zene volt. 1823-ban Sebestyén Gábor pápai ügyvéddel ők hozták létre a Veszprémvármegyei Zenetársaságot, mely kiadványaiban a korabeli verbunkos darabokat az utókor számára is átmentette.
Kleinmann János (1775-1841) karnagyi működése 1833 és 1841 között zeneileg új korszakot hozott a székesegyház életébe: visszatérést a klasszikus polifóniához – az ún. cecíliás mozgalom keretében.
A 19. század további karnagyai 1867 és 1887 között Behm József, majd 1899-ig Mátrai László. Valószínűleg Mátrainak tulajdonítható, hogy 1886-ban felállították a káptalani énekiskolát, amelynek ő maga is tanára volt. Igazgatta a nem sokkal korábban alakult Veszprémi Zenekedvelők Egyesületét és zeneszerzőként is sokat alkotott: egyházi műveket, de operetteket is írt.
A székesegyház utolsó karnagya 1908 és 1941 között a mariazelli származású egykori Bruckner-tanítvány, Ritter Lőrinc. Működése idején újabb átalakuláson ment át a székesegyház liturgikus zenéje. X. Pius egyházzenei reformjának szellemében Ritter megtörte a zenekari misék egyeduralmát és visszaállította a gregoriánt. A város zenei életében is tevékeny részt vállalt a Veszprémbe látogató művészek zongorakísérőjeként és koncertező orgonaművészként. A püspök tudtával és beleegyezésével (!) ötven éven át ő volt a zsinagóga orgonistája is, mellette húsz évig tanított a városi zeneiskolában.
Itteni működésének idejében, 1910-ben kapott a székesegyház új orgonát az épület teljes felújításának keretében. Az új, kétmanuálos, pneumatikus hangszert a Rieger Testvérek sziléziai üzemének budapesti fiókja építette. Kisebb korszerűsítések után lényegében ma is ez a hangszer működik a templomban.
Itteni működésének idejében, 1910-ben kapott a székesegyház új orgonát az épület teljes felújításának keretében. Az új, kétmanuálos, pneumatikus hangszert a Rieger Testvérek sziléziai üzemének budapesti fiókja építette. Kisebb korszerűsítések után lényegében ma is ez a hangszer működik a templomban.
A bazilika két tornyában öt harang lakik. Közülük a legnagyobb múltú az északi torony egyetlen harangja, a Szentháromság-nagyharang. 1725-ben készült a bécsi Franz Ulrich Scheichel harangöntőnél. Magyarország nagyharangjai közül ez a legrégebbi: mérete miatt (3500 kg, átmérője 177 cm) nem rekvirálták el egyetlen háborús időben sem, ugyanis nem fért volna ki a toronyból… A déli torony négy harangja a 20. századból származik.
Ebben a kis videóban a székesegyház valamennyi harangja által megszólaltatott ünnepi harangszót hallhatunk:
Fiatal korában többször is muzsikált a székesegyházban Auer Lipót (1845-1930) veszprémi születésű kiváló hegedűművész, aki gyermekként hangszerével is egy székesegyházi muzsikus, Liedl Lipót segítségével kezdett ismerkedni. A pesti Nemzeti Zenedében, majd a bécsi konzervatóriumban még szinte gyerekfejjel folytatott tanulmányai idején nyaranta hosszabb időre hazajött, s ilyenkor a püspök személyes kérésére gyakran játszott a vasárnapi istentiszteleteken.
A székesegyházban, amelyet 1981-ben II. János Pál pápa basilica minor rangra emelt, ma is gyakran rendeznek hangversenyeket s felelevenítenek a templom zenei életének korábbi időszakaiban elhangzott, azóta elfeledett műveket is, amelyeknek zenei anyagát napjainkban az Érseki Könyvtár őrzi.
Ezek közé tartozik Michael Haydn: Graduale Keresztelő Szent János ünnepére című műve is, melynek autográf kézirata a kottatár egyik legnagyobb kincse. Ezen a linken bele is hallgathatunk a műbe!
Források:
Korompay György: Veszprém. Bp. Műszaki Kiadó, 1957
Balassa László – Kralovánszky Alán: Veszprém. Bp. Panoráma, 2006
Pfeiffer János – Szigeti Kilián: A veszprémi székesegyház zenéjének története. München, Aurora, 1985
Tóth Antal, M.: Újra hallom szép szavát: Veszprém zenéje 1762-től a kiegyzésig. Veszprém, 1998
