Három hónapig még az ötvenes-hatvanas évek hangfelvétel-esztétikájával, annak kiemelkedő személyiségeivel foglalkozunk a Gramofon-blog sorozatában. Ezúttal Solti György régi felvételeinek jelentőségét elemezzük; augusztusban Herbert von Karajan lesz a főszereplő, szeptemberben pedig a kevéssé ismert (de annál fontosabb) Mahler-kutató és hanglemeztörténész, Kurt Blaukopf életművét vesszük górcső alá.
A sztereó hanglemeztechnika kezdeti éveinek talán legsikeresebb felvétele Wagner Ringje volt, mely Solti György vezényletével, 1958-tól megszakításokkal egészen 1965-ig készült a Deccánál. Az azóta eltelt fél évszázad nem hogy homályosította volna, hanem inkább erősítette azt az általános vélekedést, hogy e Ring egyértelműen mérföldkő volt az operafelvételek műfajában. Amikor a Gramophone 1999-ben megszavaztatta olvasóit: melyik a legjobb 10 régebbi felvétel, akkor is ez a lemez végzett az első helyen. A sikerben Solti György mellett nagy része volt a kor egyik legzseniálisabb zenei rendezőjének: John Culshaw-nak, aki művészi hitvallása szerint az operaházi közvetítésekkel szemben egyértelműen a stúdiófelvételeket részesítette előnyben.
Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.
Azt vallotta, hogy az operafelvételnek a hallgató képzeletében maradéktalanul fel kell idéznie a drámai cselekményt, a sztereó technika lehetőségeire építve pótolnia kell a vizualitás hiányát, s olyan akusztikai hatásokat kell megteremtenie, amelyekre az élő operaházi körülmények között eleve nincs is lehetőség. Culshaw tehát a stúdióban készülő operafelvételek esztétikáját egyesítette az akkor már virágzó rádiójáték esztétikájával, s ebben döntő az érdeme.
A rádiójáték – vagy másik elnevezéssel a hangjáték – nem azonos a színházi közvetítéssel, s esetében a vizuális élmény hiánya nem hátrány, hanem tulajdonság.
Sőt éppen e „kép-nélküliség” révén a hallgató fantáziája az akusztikus ingerek nyomán szabadon szárnyalhat, és a saját pillanatnyi lelkiállapota szerint megteremtheti azt a „belső vizualitást”, melynek révén alkotótárssá lép elő. Ebből is ered, hogy a hangjáték befogadása nehezebb, mint pl. egy televíziós játéké, ahol a képet készen kapjuk. A „stúdió-opera” esetében ismét egy műfaj-metamorfózis jön létre, hiszen egy színpadra szánt műalkotás egy tisztán akusztikai műfaj kereteiben jelenik meg. Culshaw munkássága tehát műfaji értelemben is úttörő volt, miközben a sztereózás akkor még kezdeti időszakát élte számos – például alapvető mikrofontechnikai – kérdés megoldását várva.
Mindezt azonban csak egy olyan karmester-egyéniséggel valósíthatta meg, mint Solti György, aki „Emlékeim” című könyvében többek között így emlékszik vissza a Ring felvételére:
„John Culshaw nagy zenebarát, valamint művészi ízléssel és víziókkal megáldott ember volt, de a technikához nem értett. A felvételek technikai vezetője egy nagyon tehetséges hangmérnök, Gordon Perry volt. Nagy szerencsének köszönhetem, hogy hanglemez-karrieremet ezzel a két kiváló emberrel kezdhettem, akik nagyszerű csapatot gyűjtöttek maguk köré. Néha voltak nézeteltéréseink, ez elkerülhetetlen, de olyan művészi közösséget alkottunk, amelyik igen sikeres és érdekes lemezeket produkált. A felvételeim mind csapatmunka eredményeként születtek, mindig is hálát érzek Decca-beli munkatársaimnak. Soha nem sürgettek, semmilyen más módon nem kényszerítettek olyan kompromisszumokra, amelyek a minőség rovására mentek volna.”
E gondolatokat a szakmában mindenkinek magáévá kellene tennie függetlenül attól, hogy a stúdió-áttekintőablak melyik oldalán tevékenykedik, s különösen azoknak, akiknek szemében nem a művészi színvonal, hanem a minél kevesebb felhasznált stúdióóra és szolgálatszám a fő szempont!
