Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi története az emberek többségének mond valamit, megtalálható az elménk egyik rejtett zugában. E két alak feltűnik különböző művészeti ágakban, a szereplők és a történet is régi, egyetemes archetípusok megtestesítői. Szalay Fatima blogjában a folklórban, közköltészetben és a magas irodalomban való megjelenéseik közül mutat be néhány példát, melyeket elhelyezve a tudományos diskurzus kereti közt közelebb kerülhetünk e toposzok megértéséhez.
Az Árgirus-széphistória a Magyarországon elterjedt széphistóriák legközkedveltebb és legszélesebb körben elterjedt darabja. A történet szüzséjét szinte mindenki ismeri, az eredeti Gergei/Gyergyai szöveg ismerete nélkül is, mivel a szereplők nevei és a történések, fordulatok tovább éltek számos irodalmi és folklór-alkotásban.
A történet két főszereplője Árgirus királyfi és a Tündérleány. Kettejük találkozásáról, kényszerű szétválásáról, majd Árgirus hosszas küzdelmekkel teli keresése eredményeként létrejövő újra egymásra találásukról szól a történet. Az ok, amiért e história nem hagyja nyugodni az olvasókat (kutatókat és befogadókat egyaránt) talán nem csak a mű expresszív képeiből és az érzelmek pontos rajzolataiból, vagy a benne található motívumok izgalmas rétegzettségéből származik.
Az Árgirus-széphistória szereplőiben és szimbólumaiban manifesztálódik egy ideál, mely mindenki számára valami közösből gyökerezik.
A széphistória rendelkezik nótajelzéssel, melyből kiindulva valószínűleg 1580 és 1618 között keletkezhetett a szöveg. (Huszti Péter: Aeneis – Azaz: A trójai Aeneis herceg dolgai. Bártfa. 1582.) Az Árgirus-széphistória irodalomtörténeti áttekintésével kapcsolatban elsőként Kardos Tibor megkerülhetetlen művéről, az 1967-ben megjelent Az Árgirus-széphistória című kötetről kell szólnunk.
Kardos Tibor 20. századi irodalomtudós, filológus, italianista több évtizeden át foglalkozott az Árgirus-széphistóriával, akadémiai székfoglaló előadásának témájaként is ezt választotta, ez a székfoglaló egészült ki monográfiává, és jelent meg Az Árgirus-széphistória címen.
„E monografikus tanulmány célja az Árgirus-széphistória kialakulási folyamatát és valószínű útját felvázolni a görög régiségtől kezdve napjainkig. Tehát nem az egyes motívumok történetét kívánjuk adni.” (Kardos. 9.)
A könyv elején a szerző szól az eddigi eredményekről, kiemeli a legfontosabb, bizonyítást nyert szövegpárhuzamokat, rokonságokat: a görög Ámor és Pszükhé történetet, az olasz Leombruno-mesét, az indiai Pururavas királyfi és Urvaci történetet, és a ciprusi Melúzina-mesetípus Freya-képletét. (Kardos. 13-19.)
Kardos Tibor elsődleges célja bizonyítani azt a feltevést, mely szerint az Árgirus egy olasz verses széphistória, melynek Gyergyai/Gergei Albert nem szerzője, csak fordítója. (Kardos. 321.) Azonban e megállapítás csak hipotézis, közvetlen bizonyítéka nincsen rá, mivel az eredeti olasz széphistória, mely a fordítás alapjául szolgálhatott volna, nem került elő.
Elméletét bizonyítandóan itáliai reneszánsz széphistóriák szövegfordulatait és formai sajátosságait veti össze szövegünkkel. Ilyen például az olasz széphistóriákra jellemző „stereotip szerkezeti megoldások” (Kardos. 23.), pl. keretes szerkezet. Emellett hivatkozik a reneszánsz széphistóriák szabványos struktúrájára, mely pl. a művek elején az invokáció, a forrás és tárgy megjelölése.
A történet menetét szintén azonosítja az olasz reneszánsz széphistóriák történetvezetésével, miszerint a szerelmesek egymásra találnak, majd akadályok választják el őket, ezután ezeket leküzdvén következik a boldog egyesülés. (Kardos. 25.)
Kardos vizsgálta Árgirus és a Tündérleány külső tulajdonságainak história beli bemutatását, szerelmi párbeszédeit, és egybevetette olasz forrásokkal. Itt is talált akár szövegegyezéseket, például megszólításokban, becézésben („én édes szerelmem”), azonban ezek a fordulatok szintén csak legföljebb közvetett bizonyítékai lehetnek az állításának. Szintén egyező motívumként említi Kardos Árgirus keserves sírását/kesergőjét (lamento), mely az olasz bella storiák elengedhetetlen tartozéka. (Kardos. 44.) Ettől függetlenül a lamento műfaj nem csak a bella storiák jellemzője lehet.
A leginkább problematikus Kardos-féle bizonyíték a széphistóriában szereplő kertek és aranyalmafa motívum visszavezetése az olasz eredetre. Voigt Vilmos így ír a kert középkori ábrázolásáról:
„A tavaszi leírások, bennük zsendülő kertek és virágok — sőt néha egyenesen a kerti szerelem — rajza is gyakori témája a trubadúrköltészetnek… Az olaszoknál szinte az egész duecento-költészet a trubadúrok hatása alatt áll.” (Voigt. II. 46.) Az Árgirusba bekerült nevek nem bizonyítják egyértelműen az olasz eredetet, a szöveg középkori, reneszánsz ihletésű, antikizáló voltából kifolyólag. (Horváth. 33.)
Az Árgirus-széphistória eredeti nyelvű forrásszövegét valószínűleg, ahogy Kardos is leszögezi (Kardos. 23.), nem fogjuk megtalálni. Emellett véleményem szerint a mese eredetét nem is lehet, mivel a népmesei elemek az oralitás útján való terjedésüknél fogva soha nem lesznek teljesen feltérképezhetőek.
Árgirusban megtalálható képek és mesei motívumok emberre gyakorolt hatása, egyetemes érthetősége azonban vitán felüli. Talán ez lehet az oka annak is, hogy ez a történet több száz éve meghatározza különböző területek kutatóinak érdeklődését.
A blogon megjelenő következő írásban három olyan elmélet kerül bemutatásra, melyek lehetséges alternatívákat kínálnak az Árgirus-mese görög-latin-olasz eredete helyett.
Felhasznált irodalom:
BALASSI Bálint és a 16. század költői II. Szerk. Varjas Béla. Szépirodalmi könyvkiadó. 1979.
KARDOS Tibor. Az Árgirus-széphistória. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1967.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében.” Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához. I. rész. Ethnographia. 80. évfolyam. 1969.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében” II. rész. Ethnographia 81. évfolyam. 1970.
