Péntek Jánosné Szabó Ilona „nehézveretű, cifrázott dalaira” körösfői népdalgyűjtése alkalmával figyelt fel Bartók Béla; az énekes különleges, archaikus stílusát mintegy kétszáz felvett dallam őrzi. Amikor az érzékeny hangú adatközlő számára egy kis házikót kellett építeni a budapesti stúdióban, és lócát állítani elé, mert csak úgy tudta elénekelni a dalokat, beigazolódott Bartók igazsága a népzene gyűjtéséről. A hangrögzítés anekdotakincséből ismert, 1937 tájékára tehető történet ma is szembesít minket az egykori felismeréssel: a népdalok korszaka véget ért.
Bartókban fokozatosan fogalmazódott meg a népzenei gyűjtés iránti igény. A Zeneakadémia zongorista növendékeként Liszt Ferenc tanítványa, Thomán István volt a zongoratanára, ám ebben az időszakban Dohnányi Ernőtől is vett órákat, és az ő hatására születtek meg hazafias darabjai.
1903-ban készült el első nagyzenekari műve, a Kossuth-szimfónia, amit ő szimfonikus költeményként tartott számon; a mű a paraszti kultúráról még keveset sejtő, ám a magyarság sorsa iránt élénk érdeklődést mutató, a szabadságharccal naiv romantikus viszonyt ápoló ifjú zeneszerző képét tárja elénk. A következő évben a – ma már szlovákiai – Ratkóhoz tartozó Gerlicepusztán töltött pihenése alkalmával találkozott először a népdallal, és felismerte, hogy a parasztzene nem ugyanaz, mint az általa addig népzenének hitt népies műdal, hanem annál hitelesebb, eredetibb, és így alkalmasabb egy új magyar zenei nyelv megteremtésére.
Bartók 1906-ban már módszeresen gyűjtötte a népdalokat, először magyar területeken. Ahogy aztán világossá vált számára, hogy a dallamok helyi keletkezése nem egyértelmű, a beszüremlő hatások és a népdalok ősi jellegének megismerése céljából kutatásait kiterjesztette Szlovákia, Románia, Szerbia és Bulgária irányába, majd 1913-ban Algériába és 1936-ban Törökországba is eljutott.
A népzenetudomány sokat köszönhet neki, illetve – ahogy írásaiban gyakran hivatkozik a gyűjtéseket valamivel korábban kezdő kollégáira – Garay Ákosnak, Molnár Antalnak, Vikár Bélának és másoknak is, mindenekelőtt Kodály Zoltánnak.
„Bartók felismerte, hogy népzene-gyűjtői munkássága arra az idő-szakra esett, amikor még születtek népdalok, illetve megfigyelhette azok variánsainak terjedését.”
Több külföldi kutató munkáit is használta, itt elsősorban a finn Ilmari Krohnt kell megemlítenünk, akinek osztályozási rendszerét átvette a magyar, tót és oláh népdalanyag „szótárszerű” katalogizálásához. Láthatjuk, hogy az egyidejűleg Európa számos országától az USA-ig koncertező Bartók a népdalok gyűjtése során is milyen széles látókörűen, tudatosan munkálkodott, amire bizonyosan szükség volt ahhoz, hogy – lényegében – az összehasonlító népzenetudomány megalapítója legyen.
A dallamok jellegének és típusának osztályozásához elengedhetetlen volt a terepmunka, az adatközlők énekének viaszhengerre rögzítése pedig olyan mélységű elemzésekre adott lehetőséget, amelyekre a kézi lejegyzés korlátai mellett nem lett volna mód. Ugyanakkor Bartók felismerte, hogy népzenegyűjtői munkássága arra az időszakra esett, amikor még születtek népdalok, illetve megfigyelhette azok variánsainak terjedését.
Száz-százhúsz évvel a bartóki gyűjtések után azonban már nekünk adatott a feladat, hogy távlataiban lássuk azt a történelmi kort, amely a népzenét nép-zenévé tette. Pedig nem volt magától értetődő felismerni, valójában mi is az a népzene.
„A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni nép-zene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői” – írja Bartók 1929-ben egy tanulmányában.
A Rózsavölgyinél 1924-ben meg-jelent A magyar népdal című könyvét 1921-ben írta, az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződést követően: ebben kimerítően beszél a parasztzene szükségszerűen ösztönös mivoltáról, a népdalok természeti tünemény jellegéről, és ebből kifolyólag a legmagasabb művészi tökéletesség példáiként említi azokat. A régi és új stílusú népdalok forma-tanát és különbözőségüket is ismerteti, és elmagyarázza a „parlando-rubato” műzenei átalakulását, „amint a dallamoknak testmozgáshoz-kötöttsége lassankint megszűnt, úgy hogy a dallamok emancipálódtak és önmagukban éltek tovább, az eredetileg szabatos ritmus feszessége is meglazult: a dallam ritmusa most már az alája helyezett szöveg (nem táncszerűen feszes) ritmusához alkalmazkodhatott, egyes hangjait az előadók emfatikusan megnyújthatták.”
Rendkívüli meglátások, mintha megérezte volna, hogy olyan anyag került a kezébe, ami mélyreható tudományos munkássága nélkül a magyarság számára elveszne. Kulturális tudatunkban a népzene kifejezés nem létezne, legalábbis nem azt jelentené, amit ma értünk alatta. Ilyenformán a népzene fogalmát Bartók pontosította, majd ő alkotta meg azt a bizonyos új magyar műzenei nyelvet, amelynek szerves részét képezte a magyar népzene. Népdalok a hangrögzítés széles körű elterjedése után nem születtek már, a távolsági kommunikáció, a rádió és televízió megjelenésével pedig a „szájról szájra” terjedő és fejlődő dallamok fontos jellegzetessége, a szerző nélküliség is elveszett.
A mi dolgunk ma csupán annyi, hogy egyszerre ápoljuk és műveljük e történelmi korszakot meghatározó és leíró, egykor generációról generációra öröklődő hagyományunkat. Bartók Béla ma is mindenkié, vagy ahogy a népszerű popzenekar, az Amorf Ördögök énekelte: Bartók és Kodály „a két remixkirály”.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek 2021-es nyomtatott magazinjában jelent meg.