Vidnyánszky Attila Debrecenhez rendezőként és magánemberként is kötődik. 2013-ban megkapta a város Pro Urbe-díját. A Debreceni Ünnepi Játékok alkalmával két rendezését is láthatjuk a Kossuth téri Nagyszínpadon: augusztus 13-án a Csíksomlyói passiót, 17-én pedig Erkel Bánk bánját.
– Ön Debrecenhez ezer szállal kötődik.
– Debrecen nagyon fontos, meghatározó városa az életemnek, már csak azért is, mert három gyerekem itt született. Nyolc, nagyon gazdag, munkával teli év az, ami még odaköt. Ezeken túl pedig úgy gondolom, hogy egy nagyon sikeres színházat sikerült létrehoznunk ott: olyan színházat, amelyik föl tudott lépni a párizsi Odéontól Moszkváig a világ legjelentősebb színpadain. Megmutattuk azt is, hogy a vidéki operajátszás kiteljesedhet, és lehet igazi komoly operaélete egy vidéki nemzeti színháznak.
Sok mély gondolat fogan meg bennem Debrecen kapcsán, de az első, az az emberek sokasága, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, akiket ma is barátomnak tudhatok, akik, ha elmegyek a városba és sétálok az utcán, megszólítanak, teljesen ismeretlenek is, akik örülnek annak, hogy most két produkcióval is ott tudok, ott tudunk lenni.
– Mit érdemes tudni a Csíksomlyói passióról?
– Mind a két produkció a legfontosabb kérdésekről beszél, amiről ember és magyar ember beszélhet ebben a zűrzavaros 21. században: a hitről. Keresztény emberként a legfontosabb történet (ha történetnek mondhatom, és nem blaszfémikus) a passiótörténet. Azt végigélni, erősíteni a hitünket, újra érezni mindazt, amit a keresztény gondolat, a keresztény hit sugall, üzen… Ajándékként élem meg, hogy megadatott nekem ezekkel a csodálatos archaikus szövegekkel dolgozni. A csíksomlyói nyereg, az Esztergomi Bazilika mellett a másik rettenetesen fontos szakrális tere a nemzetünknek a debreceni Nagytemplom és tér. Az, hogy most itt újra tudjuk alkotni az előadást, számomra hatalmas ajándék. Helyi erők csatlakoznak a produkcióhoz, a Debreceni Népi Együttes és gyerekek is szerepelnek benne. Azt szeretném, hogy – mint ahogy a kereszténységet is sajátunknak érezzük, egyenként is, meg közösségként is – ezt a produkciót is egy kicsit sajátjának érezze mindenki.
– Ez különbözik a kőszínházi Csíksomlyóitól, vagy lényegileg ugyanaz?
– A színházi Csíksomlyói passió úgy működik, hogy fenn ül a néző a színpadon és kéznyújtásnyira tőle ott vannak a színészek. A nagy térben lejátszott Csíksomlyói is ugyanazon szövegekből, ugyanazon koreográfiákból áll, de nagy szétterítettségben monumentális hatást kelt – ez egészen más élmény: más hatásmechanizmusok működnek az előadásban és így magában a nézőben is. A színpadon inkább odahúzzuk a nézőt magunkhoz, körbejátsszuk, megpróbáljuk behúzni a történetbe. Itt pedig „ráfekszünk” a történettel. Részint azáltal, hogy a színházi gárdán felül nagyjából száz szereplő száll be a játékba. Ők a meglévő koreográfiákat már egy hónappal ezelőtt tanulni kezdték Debrecenben, Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőjének táncművészei, koreográfusai, segítői tanították be.
– Tehát monumentálisabb lesz a kőszínházinál.
– Hát persze, egy majd futballpályányi területen játsszuk el. Azért ez egy más élmény.
– És a Bánk bán?
– A Bánk bán nemzeti kérdéseinket feszegeti, a helyünket próbálja állandóan újra és újra fogalmazni, magyarságunkat, küldetésünket megérteni Európa ezen a viharokkal teli helyén. Miért van az, hogy mi mindig ilyen kisülési terep vagyunk a történelem folyamán? Méretünkhöz, lélekszámunkhoz képest sokkal nagyobb feladat, vagy sokkal nagyobb helyzet osztatik ránk a Jóisten által. Miért van az, hogy mindig valahogy az események legsűrűjében találja magát a nemzetünk? Miért van ez a kettősség bennünk, ez az állandó szétszakítottság: Kelet és Nyugat ütközőpontja a lelkünk. Ha vannak igazi nagy, örök kérdései magyarságunknak, akkor ez Katona József drámájának alapkonfliktusában rejlik. Erkel Ferenc csodálatosan értelmezte és szülte újjá az anyagot, a zene nagyon nekünk való, magyar és egyszerre világzene is egyben.
– Ön mind a kettőt, tehát a Katona-színdarabot és az Erkel-operát is megrendezte már. Másképp nyúl hozzá rendezőként, értelmezőként?
– Biztos, hogy lényegi kérdések kapcsán az ember mindig tart valahol. Tehát, ahogy a prózai előadásomban, úgy az erkeli műben is felerősödött Endre kegyelemgyakorlása, az ingyen kegyelem gyakorlása az előadás végén. Ez korábbi rendezésemben nem volt ennyire fontos számomra.
– Például Debrecenben?
– Igen. Viszont a zene diktál, tehát butaság volna, ha nem hallanám meg, hogy milyen esztétikába, milyen gesztusrendszerbe kényszerít. Tehát nem szabad ellene harcolni, mert ha elkezdesz ellene harcolni, csupa erőlködés lesz a vége és legfeljebb lesz három kritikus, aki megdicsér… A prózai mű viszont hagyja magát szabadon értelmezni. Például a Nemzeti Színházban futó rendezésem formai szempontból kortárs gesztusokból építkezik, mégis azt gondolom, hogy Katona József művének alapeszméjét az előadásunk tiszteletben tartja. A Bánk bán opera monumentális, nagy alkotás, ahol természetesen vannak nagyon mai gesztusaim is, de a feladat az volt, hogy ezt a hömpölygő, hatalmas művet kibontsam.
– És itt a szabadtér hozzátesz valamit, vagy átértelmez valamit?
– Ez nem egyszerűen szabad tér. Ez egy szakrális tér. Ha kint játszanánk a mezőn, vagy egy semleges csarnokban, akkor az egy másik történet volna. Ez viszont a Nagytemplom előtti tér a Nagytemplommal a hátunk mögött, az összes történelmi eseménnyel, reménnyel és imával, ami ahhoz a templomhoz fűződik.
