Dr. Freund Tamás neurobiológust alkotásról, kreativitásról, művészet és tudomány kapcsolatáról kérdeztük, de arról is beszélgettünk, hogy valóban zseni volt-e Cziffra György.
– Egy előadás erejéig Ön is szerepel a Cziffra Fesztiválon. Milyen témával készül, és hogyan kötődik mindaz a művészethez és elsősorban Cziffra Györgyhöz?
– Előadásom témájául a kreativitás neurobiológiai alapjainak ismertetését választottam, természetesen a laikus közönség nyelvén. Részben saját, részben mások kutatásainak eredménye is rávilágít arra a tényre, hogy az eltárolt memórianyomok akkor válnak könnyen
előhívhatóvá, hogyha ahhoz megfelelően társítjuk a belső világunk impulzusait. Belső világ alatt érzelmeink, motivációink összességét értem. Belső világunk impulzusait olyan pályák szállítják az agyban, amelyek az agykéregben lévő idegsejtek működését hangolják össze. Méghozzá úgy, hogy hullámtevékenységet generálnak, ezáltal az éppen kódolást végző idegsejtek mindig egyszerre bocsátanak ki jeleket. Ha mindezt szinkronizáltan teszik, megerősítik egymással a kapcsolatukat, és ez nem lesz más, mint egy memórianyom. Minél gazdagabb az előbb említett belső világ, annál
könnyebben előhozható az agy legmélyebb rekeszeiből is a rég eltárolt információ.
Úgy szemléltetném ezt az érthetőség kedvéért, mintha az ismerettéglákat a belső világunk habarcsával vonnánk be. Minél vastagabb a habarcs, annál több téglához fog hozzátapadni az újonnan beépített tégla, magasabb lehet a fal, az új alkotás. És minél inkább ránk jellemző a habarcs, az elraktározott információt annál inkább egyedivé, különlegessé változtatja.
A zene kitűnő módszere a katarziskeltésnek, az emlegetett belső világ gazdagításának.
– Összességében nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a kreativitás a tudomány jelen állása szerint explicit megfogható.
– Igen, a kreativitás tulajdonképpen a hatékony memória tárolás és új kontextusban történő előhívás, aminek neurobiológiai mechanizmusait kezdjük megismerni. Hogy arra is fény derüljön, miképpen hívhatóak elő a memórianyomok egyedi, alkotói módon, onnan már csak egy lépés választ el minket. Előadásom tartalmaz majd indirekt következtetéseket is, de a lényeg pontos tényeken alapul.
– Önt mi fogta meg a klasszikus zenében, hogyan talált rá?
– Rengeteget énekeltem kórusokban, illetve hétéves koromól érettségiig klarinétozni tanultam, klasszikus zenét elsősorban, de játszottam jazzt is, klarinéton és szaxofonon. Egy kutató életében nem egyszer előfordul, hogy egy-egy új hipotézis megalkotásához, egy új kísérlet kiagyalásához, vagy az eredmények eredeti interpretációjához elengedhetetlen az önbizalom. A karrierem alakulására a zenei előéletem minden bizonnyal hatással volt, két okból is.
A zene az érzelemvilág gazdagításának kimeríthetetlen forrása, tehát fokozza a kreativitást.
A jazz pedig megtanít az improvizációra, de ugyanakkor a fegyelemre és az együttműködésre is. A kamarakórusban dalolás is csapatmunka, közös az élmény és a siker is. Mindezek a tudományos kutatásban is alapvetőek.
– Cziffra Györgyöt mikor ismerte meg?
– Fiatalkoromban nem igazán hallottam róla, azaz csak annyit, hogy zseniális zongorista volt, aki emigrált ’56-ban. Viszont Balázs János egyik Cziffra emlékkoncertjén feltárult előttem a Cziffra képviselte világ és zsenialitás. Azután kezdtem el érdeklődni a játéka iránt.
– Hogyan tekint Cziffra Györgyre?
– Rendkívül kreatív és eredeti embernek gondolom Cziffrát. Többszörösen igaz rá, hogy kiemelkedő művésszé válásában nem csak a fizikális, veleszületett képesség játszott szerepet, hanem egy igazán gazdag belső világ, ami magyarázza parádés improvizációs képességét, zeneszerzői kvalitásait is.
Az érzelemgazdagságot pedig nem csupán a katartikus élmények, az örömteli események fokozzák,
hanem a tragédiák, a keserű sors is, amelyekben Cziffrának bőségesen volt része élete során.
– Cziffrára is igaz a köznyelvben gyakran használt kifejezés, hogy Isten áldotta tehetség. Manapság van még létjogosultsága az „isteninek”?
– Vukán György mondogatta annak idején, hogy a zene odafönt van, és csak néhány szerencsés ember rendelkezik antennákkal ahhoz, hogy ezt dekódolja, és földi haladók számára is hallhatóvá, élvezhetővé tegye. Hitem szerint csak megerősíteni tudom Vukán állítását, nem hiszem, hogy a Teremtő áldása nélkül bármilyen művészi alkotás létrejöhetett volna.
– A művészet feladata, értelmezése minden évszázadban változott szinte. Az evolúcióban hol a helye a művészetnek, milyen funkciót tölt be, ha szigorúan tudományos szemmel tekintünk rá?
Lajkó Félix – Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, Balázs János – Liszt Ferenc-díjas zongoraművész és Dr. Freund Tamás – Széchenyi-díjas agykutató estje a MOMkultban.
február 22. 19:30
– Az evolúció alappillére, hogy az önreprodukciót elősegítő spontán genetikai változások konzerválódnak a természetes szelekció segítségével. A társadalmi evolúció során nem gének, hanem viselkedésmintázatok adódnak tovább generációról generációra, de a természetes szelekció működése hasonló. Jó kérdés, hogy miért volt evolúciós szempontból adaptív értéke a művészeteknek, miért vált az emberi kultúra egyik alapkövévé. Kezdetben a művészetek – gondoljunk akár a barlangrajzokra, a tánc közösségalakító szerepére – kommunikációs és rituális feladatokat láttak el, melyeket később a nyelv kialakulása jelentős mértékben kiváltott. A művészetek ennek ellenére nem csak fennmaradtak, hanem fejlődtek, absztrakciós funkcióval rendelkeznek, és pozitív hatást gyakorolnak a társadalmi fejlődésre. Eredeti gondolatok ébresztése, lelki gazdagság, örömszerzés, gyönyörködtetés, katarzis – mindezek ma is a művészetek legfontosabb feladatai közé tartoznak.
