Egy újságcikk tanúsága szerint a fiatal Liszt Ferenc „a hangszerek pápájának” nevezte az orgonát, amelyhez később éppen a szimfonikus zenekarhoz fogható színessége és egyházzenei szerepe vonzotta. Vándorévei után pionírja lett a hangszernek, még akkor is, ha hivatalosan csak egyetlen szólókoncertet adott életében, és mindössze negyven orgonaművet komponált. A Liszt Ünnep keretén belül október 8-án, 9-én, 10-én és 11-én szólal meg a hangszer.
Az orgona és a zongora, jóllehet fekete és fehér billentyűik révén hasonlítanak egymáshoz, valójában igen különböző hangszerek. Előbbi – az ősibb – fújtatóval működő sípos instrumentum, amely egyenletes hangerővel addig szól, amíg a billentyűt nyomva tartják. Utóbbi, a XIX. századra kiforrott modern zongora kalapácsos, amelyen minden hang diminuendo, tehát amikor az ütés után a kalapács felemelkedik, a húr egyre halkabban zeng. Más technikát kívánnak, más kihívásokat támasztanak, és alig akad olyan, aki mestere mindkettőnek.
Liszt Ferenc sosem kérkedett azzal, hogy orgonista lenne, de megesett, hogy az orgonánál ülve is tanított, és nem is csak a hangszerek királynője érdekelte, hanem minden, akkoriban modernnek számító billentyűs hangszer a piano-orgue-tól a harmóniumig.
Életművének kicsi, de nem elhanyagolható szeletét jelentik orgonaművei: hétszáz alkotása közül mintegy negyvenet, és ebből mindössze tíz született eredetileg is orgonára, húsz saját, egy tucat pedig más szerzők műveinek átirata. Kevés? Nem annyira, ha figyelembe vesszük, hogy Berlioz, Wagner vagy Schumann termésénél ez is több, s hogy a korban a hangszer nem tartozott a népszerűbbek közé.
A XVIII. század közepétől ugyanis megváltozott a zenéről alkotott ideál, megjelentek a virtuózok, megszaporodtak a világi témák, a muzsika tárgyai inkább az emberi érzelmek, mintsem az isteni érzület lett. „A korabeli orgonák technikailag nem tudták követni ezt a változást, az egyházi közeg pedig lehánthatatlan köteléket jelentett – mondja Szabó Balázs orgonaművész, a Zeneakadémia tanára és a hangszer restaurációjának hazai szakértője. – Az orgonaépítészet csak 1845-50 körül kezdett felzárkózni, és ezek azok az évek, amikor Liszt első műveit írja a hangszerre.” A zeneszerző a rá jellemző találékonysággal, addig nem tapasztalt invencióval látott a feladathoz, zenekari igényű hangzást álmodott, a kor látomásos költőiségével összhangban a hangszer grandiozitását és sokszínűségét kívánta megmutatni.
Út a nagy orgonaművekhez
Először egy 1836-os feljegyzésben olvasunk arról, hogy Liszt orgonához ült, amikor a svájci Fribourgban kipróbálta a Szent Miklós-dóm kiváló, Mooser által épített hangszerét. Egy fültanú beszámolója szerint „a géniusz lendületével kidolgozott téma fenséges himnusszá alakult, és a művész a pompás hangszer minden eszközét felhasználva zárta improvizációját”. A következő években számos templomban játszhatott Párizstól Rigán át Moszkváig, ahol egyetlen hivatalos orgonaestjét adta. 1845-ben a marseille-i La Major székesegyházban „felséges szimfóniát” rögtönzött az Isteni színjáték nyomán, feltehetően a Dante-szonátát előlegezve. Mélyebb érdeklődését Mendelssohn keltette fel, akinek hatására Bach-orgonaműveket is felvett zongoristarepertoárjába, és szintén a lipcsei kolléga, valamint Schumann hatására maga is vásárolt egy hárommanuálos, tizenhat regiszteres, pedálbillentyűzetes zongorát, amelyet akkoriban sok orgonista otthoni gyakorlásra használt.
Mivel Liszt nem volt képzett orgonista – lábmunkában ügyetlenebb volt hivatásos kollégáinál –, más szerzők orgonaműveivel nem lépett nyilvánosság elé, de első – és alighanem legjobb – darabját sem maga, hanem tanítványa, Alexander Winterberger mutatta be. Az Ad nost Meyerbeer A próféta című operája nyomán komponálta Liszt, olyan harmóniai megoldásokat alkalmazva, amelyeket később Bartóknál és Messiaennál hallunk viszont. A darab hangereje és arányai valószínűleg megdöbbentették a korabeli hallgatót. Liszt kihozta az orgonát a templomból, be a hangversenyterembe. Szabó Balázs szerint: „Ő volt az első, aki igazán úgy használta az orgonát, mint egy zenekart. Kiemelt szólamokat, folyton változó faktúrákat hozott létre, és ez tökéletesen egyezett a hangszer lényegével. Három nagy orgonaműve, az Ad nos, a B-A-C-H prelúdium és fúga, valamint a Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen ebben úttörő és egyedülálló.”
Lisztet olyannyira lenyűgözték a hangszer lehetőségei, hogy meg is követelte azok minél teljesebb kiaknázását. Egy történet szerint a nagy előd, Bach regisztrálásával példálózott az orgonista A. W. Gottschalgnak Weimarban: „Hol marad a lélek, a szellem?” – kérdezte, majd konkrétabb intést is megfogalmazott: „Egy hárommanuálos hangszeren miért ignorálja a másik kettőt.”
1861-től Liszt élete és művészete is fordulatot vett. Miután két gyermeke tragikusan fiatalon elhunyt, házassági terve Carolyne zu Sayn-Wittgenstein grófnővel meghiúsult, elhagyta Weimart Rómáért. Néhány évvel később, miután tonzúrálták – felvette az alsóbb papi rendeket –, már csak ingyen koncertezett és tanított, zenéjének transzcendens vonásai megerősödtek. Ebben az időszakban komponált orgonaműveiben a katolikus egyház zenei reformjának stilizált egyszerűségét, az ún. cecilianizmus ideálját halljuk: gregorián dallamkincset, modális harmóniákat és tőle szokatlan, pőre dísztelenséget (Évocation, Salve Regina, Rosario, Via Crucis). Ekkoriban találkozott a két nagy orgonista-zeneszerzővel, Camille Saint-Saëns-nal és César Franckkal is, és nem fukarkodott csodálatát kifejezni utóbbi rögtönzését hallgatva. A papi életet folytató mestert ugyanakkor még mindig a zongora érdekelte leginkább – rebesgették is, hogy úgy gurította a zongoráját IX. Pius pápához Rómába, miként Dávid vitte a lantját Saul udvarába.
Párizsi hangszerészeknél és magyar templomokban
A zeneszerzőt kétségkívül foglalkoztatták az új billentyűs hangszerek lehetőségei. A zongorában egyetlen hiányosságot fájlalt, hogy nem tud a hegedűhöz vagy az orgonához hasonlóan „énekelni”. „Liszt folyamatosan kereste az ideális hangszert, és részben az ő ösztönzésére hozta létre a párizsi Alexandre hangszergyár a piano-orgue-ot, amely egy harmóniumot és egy pianínót egyesít magában. Kettő is volt neki a kombinált hangszerből, az egyiket Weimarban használta, most Bécsben őrzik, a másikat pedig már egykori Nádor utcai lakásán” – mondja Szabó Balázs, aki nyolc évvel ezelőtt részt vett a budapesti piano-orgue restaurálásában, amelyet a mester a Zeneakadémiára hagyott. (A párizsi cég – ügyes marketingfogással – 1854-től Piano-Liszt néven árulta a hangszert.) Talán ennek is köszönhető, hogy a zeneszerző két nagy oratóriumában, a Krisztusban és a Szent Erzsébet legendájában harmóniumot hallunk, amely a merev hangú orgonától eltérően hajlékony dinamikai átmenetek megvalósítására is alkalmas.
Arról feljegyzések és emléktáblák tanúskodnak, hogy Liszt több hazai templom orgonaavatóján is részt vett. Szülőfalujában, Doborjánban pénzzel támogatta az ottani hangszer felújítását, Esztergomban misét komponált a Főszékesegyház 3530 sípos Mooser-orgonájának felszentelésére, de a Hermina-kápolna hangszerének avatására is jutott ideje, új művet írt, és többször zenélt a templomban. Játszott a pécsi székesegyház, a fóti és a nagycenki templom hangszerein, elnöke volt a bizottságnak, amely 1871-ben a londoni világkiállításra pályázó orgonistákat elbírálta, és már idős korba érkezve, 1883-ban Erkel Ferenccel együtt döntött a budapesti Zeneakadémia Sugár úti palotájába szánt orgonáról. „Ügyességéről szépen hangzó bizonyítványt állított ki a Magyar Királyi Zeneakadémia tökéletesen sikerült orgonájával” – írta elismerően az aradi orgonaépítőknek, Dangl Antalnak és fiának az avató után, amelyen Hans Koessler a Szent Erzsébet legendájából játszott.
A mester egyik utolsó alkotása Mozart ismert motettájának átirata 1886-ból, amelyhez ez írta: „Az Ave verumban az embernek Isten végtelen irgalma és kegyelme felel. Ez a legmagasabb rendű titkok leleplezése, a szeretet győzelme a halál felett.”
A koncert, amire Liszt is kíváncsi lenne
A Liszt Ünnepen többször is találkozunk az orgonával: az október 8-i nyitókoncerten a Koronázási misét a szimfonikus zenekar helyén orgona és hegedű szólaltatja meg, másnap a Jézus Szíve jezsuita templomban Kecskés Mónika és Deák László játszik. Október 10-én a szerteágazó tehetségű, zeneszerzőként és jazz-zenészként is aktív Martin Sturm az Avilai Szent Teréz-templomban ad koncertet, és a hangszer hagyományainak megfelelően rögtönözni is fog.
A Liszt Ünnep egyik csúcsát egy olyan orgonakoncert jelenti, amelyre alighanem maga a zeneszerző is kíváncsi lenne. Október 11-én Szabó Balázs Liszt orgonaműveit, valamint más apparátusra készült darabjainak átiratait – többek között az eredetileg zongorára komponált A Villa d’Este szökőkútjait – adja elő a Zeneakadémia Voit orgonáján. Az egyetem Nagytermének romantikus stílusú hangszerét tízévnyi munka után három éve, Liszt születésnapján avatták újra.
„Ez a hangszer olyan hangzásokra képes, amelyeket máshol nem tapasztaltam, és elképzelni sem mertem. Különlegessége a természetességben áll.” Amikor kértem, hogy magyarázza el, ez miben áll, két egyszerű szempontra hívta fel a figyelmet. „Egy klarinét vagy egy fagott hangja máshogy viselkedik a különböző regiszterekben: a magasban bizonytalanabb, a mélyben vaskosabb. Ugyanez igaz a Voit orgona hangjára. De az is hallatszik, miként a zongora esetében, hogy a játékos beleteszi a karját egy hangba, vagy csak ujjbeggyel ér a manuálhoz. Remélem, hogy az előadással a hallgatók orgonáról alkotott elképzelését is formálhatom.”
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep hivatalos magazinjában jelent meg.
