Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a híres karmesterről, Kurt Sanderlingről.
Amikor 1997 januárjában Kurt Sanderlinget először hívtuk a Fesztiválzenekarhoz, Solti György mellett ő volt a legendás Titanic-évjárat utolsó élő karmestere. 1912-ben született korszakos társai, Markevitch, Celibidache, Leinsdorf már az égi zenekarokat vezényelték. Második látogatásakor, 1999-ben már Solti sem élt.
1997-ben Sanderling 85 éves volt, de amennyire fellépéseiből következtetni lehetett, ereje teljében. Kicsit megijedtünk, amikor jelezte, már nem szívesen utazik egyedül, ezért fiával, a csellista Michaellel jönne, de Sanderling az Sanderling, ha nem mer egyedül utazni, ám jöjjön a kísérő is. Én vártam őket a repülőtéren. Lelassult aggastyánra készültem, akit fia diszkréten támogat. A támogatás stimmelt is, csak fordítva: a szálfaegyenes, óriás termetű Sanderling támogatta 55 évvel fiatalabb fiát, aki elkapott valamilyen vírusfertőzést, lépni is alig tudott, már Ferihegyen lemondta a vele tervezett Sosztakovics-csellóversenyt. Sanderling maga volt a kicsattanó egészség, a próbák jó részét is állva vezényelte végig. Ha hatalmas lépteivel elindult a karmesteri szobából a próbaterembe, futni kellett utána.
A nagy romantikus regények mennyet és poklot megjáró hősei elbújhatnak fordulatos élete mögött. Azzal a különbséggel, hogy a regény a fantázia terméke, míg Sanderling a mennyet és poklot saját bőrén tapasztalta meg. Élete nagy részét három diktatúrában, Hitler Németországában, Sztálin Szovjetuniójában és Walter Ulbricht NDK-jában élte le, mindehhez még zsidó is volt, ennyi több embernek is sok lenne, nemhogy egynek.
A kelet-poroszországi Arysban született 1912-ben (mai lengyel neve Orzysz). A tehetséges zongoristának bizonyuló Kurtot családja Königsbergbe, majd Berlinbe küldte tanulni. Ez volt a „mesés húszas évek” Berlinje, olyan karmester-óriások dolgoztak itt, mint Klemperer, Furtwängler, Erich Kleiber vagy Bruno Walter. A tizenéves zongorista csodálattal hallgatta őket, hamar eldöntötte, ő is karmester lesz. A német Kapellmeister-rendszerben az ehhez vezető út első állomása az operaházi asszisztálás volt, a 19 éves Sanderling 1931-ben a charlottenburgi Városi Opera korrepetitora lett.
Hitler hatalomra jutása után utcára tették. „Először azt hittük, ez az őrület csak hetekig tarthat, később azt, hogy hónapokig” – mesélte élete végén. 1935-ben Olaszországban nyaralt, amikor távollétében megfosztották állampolgárságától: hontalanként külföldön rekedt. Egy ideig amerikai emigrációban bízott, de nem kapott vízumot. A túlélés mentőövét egy szakértőként a Szovjetunióban dolgozó nagybácsitól kapta, aki beutazási engedélyt szerzett neki. A nagybácsi később eltűnt, tíz év múlva került elő egy szibériai lágerből, halálos betegen. Unokaöccse rövid vendégséget tervezett Sztálin országában, negyed század lett belőle. Még az utolsó német hadifoglyok is korábban szabadultak, mint ő az aranykalitkából.
A Moszkvai Rádió Szimfonikus Zenekaránál kapott állást, Georges Sébastian asszisztenseként. A francia karmester valójában magyar volt, Sebestyén Györgyként született, 18 évesen ment el Magyarországról. (Sanderling jót mulatott, amikor elmondtam, hogy francia főnöke echte magyar volt. Nem tudta.) 1937-ben Moszkvában lépett dobogóra először dirigensként, később Harkovban kapott első karmesteri állást. 1941-ben, vendégként szerepelt először a Leningrádi Filharmonikusoknál, egy év múlva már másodkarmesternek hívták a Jevgenyij Mravinszkij vezette világhírű zenekarhoz Novoszibirszkbe, ahova a közeledő német csapatok miatt a zenekart áttelepítették.
Az ember ritkán találkozik nagy idők nagy tanújával, a közös kávézások során igyekeztem minél többet megtudni a Szovjetunióban eltöltött 25 évről. Nem szívesen beszélt a félelem légköréről, a magánszférába benyomuló történelemről, pedig külföldinek, pláne németnek és zsidónak lenni a szakmai sikerek mellett sem volt életbiztosítás. Az ő feje felett is csapkodtak a villámok: az ötvenes években féléves kényszerszabadságra küldték. Az állásvesztéstől (és ki tudja, mi minden mástól) a Szibériában megismert jóbarát, Sosztakovics közbenjárása mentette meg.
Amiről örömmel beszélt, az a zenekar volt és Mravinszkij. Elmesélte, milyen remegő térdekkel állt először a világhírű együttes elé. „Mindenki fél, de nem szabad mutatni. Ha mutatod, elvesztél” – mondta. Élete nagy szerencséjének tartotta, hogy két évtizedig dolgozhatott Mravinszkijjal, előbb másodkarmesterként, később társ-zeneigazgatóként. Hamar kialakult a munkamegosztás: Sanderling vezényelte az anyanyelvének számító német-osztrák repertoárt és azt, amit Mravinszkij nem szeretett (például Rachmaninovot), a „szovjet Toscanini” a többit. Az is bevett gyakorlat volt, hogy Mravinszkij dirigálta a műsor első koncertjét, az ismétléseket Sanderling. És persze – a zeneszerző kérésére – döntően Sanderlingé volt a Sosztakovics-repertoár, már ha épp nem volt betiltva.
Megdöbbentett, amikor elmondta, hogy Mravinszkij nemegyszer sírt a koncertek után, mert úgy érezte, nem tudta kihozni a maximumot a zenekarból. Szibériáról is érdekeseket mesélt: az ott eltöltött éveket senki nem száműzetésként élte meg: hetente négy koncertet adtak, a hallgatóság a Novoszibirszkbe áttelepített többszáz akadémikusból és tudósból verbuválódott, ilyen minőségű közönség előtt sem előtte, sem utána nem lépett fel.
Sanderling 1960-ig állt a Leningrádi Filharmonikusok élén. Bár a zenekar nyugat-európai turnéinak egy részét ő vezényelte és a Richterrel, Gilelsszel és persze a leningrádiakkal készített lemezei sokfelé eljutottak, nyugaton akkor fedezték fel, amikor 1960-ban visszatelepült Németországba. Nem mindennapi történet ez sem. Sanderling, aki 1938-ban szovjet állampolgár lett, többször kérte, hadd mehessen vissza Németországba, de kérelmeit elutasították. Az NDK pártvezetése az ötvenes évek végén szükségesnek látta, hogy ellensúlyozzák a város nyugati oldalán működő Berlini Filharmonikusok sikerét. A két jó keletnémet zenekar Drezdában és Lipcsében volt, a kelet-berlini együttesek gyengék voltak. A méltó rivális szerepére a Berlini Szimfonikus Zenekart szemelték ki. Ez is közepes volt, de majd egy jó karmester – és persze a pártvezetés által beígért pénz, paripa, fegyver – kikupálja őket. Jó német karmester nem volt a tarsolyban, valakinek eszébe jutott Sanderling, végtére ő is német, ha ki is tagadták. Walter Ulbricht személyesen beszélt Hruscsovval (!), engedjék el Sanderlinget, azt is megígérte, visszaadják elvett állampolgárságát. Hruscsov belement.
1960-ban települt vissza az NDK-ba, és lett a Berlini Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója. Az első próbán közölte: ő nem a Szovjetunió ajándéka a baráti NDK-nak, hanem egy elüldözött német zsidó, aki hazajött. Ezzel a témát lezárta, ettől kezdve csak a zenével törődött. „Mások történelmet csinálnak, én zenélek” – ez volt a filozófiája. (Ez lett a címe a 2002-ben vele megjelent interjúkötetnek is.) 1960-tól 1977-ig állt a zenekar élén, közepes zenekarból elsőrangú együttest csinált. Persze lehet mondani, hogy kivételezett helyzetben volt. Zenekara mindent megkapott, ő a berlini fal felhúzása után is szabadon utazhatott, sikert sikerre halmozott New Yorktól Bécsig, Londontól Tokióig. Még azt is elnézték neki, hogy fia, a szintén karmester Thomas, 1983-ban disszidált. (A kivételezés arra azért nem terjedt ki, hogy ne kobozzák el Thomas lakását: Sanderling később egy antikváriumban bukkant rá olyan kottákra, amelyeket Thomas tőle kapott, és amelyeket a takarékos Stasi pénzzé tett.)
Sosztakovics: 8. szimfónia – Berlini Filharmonikusok / Kurt Sanderling (1997)
1997-es és 1999-es koncertjei a Fesztiválzenekar történetének legemlékezetesebb eseményei között vannak. Elképesztő aurája volt. Kijött a színpadra, felállt a karmesteri dobogóra, egyetlen hang még nem hangzott el, de a közönség már érezte a jelenlét súlyát. Szinte megbabonázta a zenészeket, ahogy óriási termetével, a zenekar fölé tornyosulva, kicsit félrehajtott fejjel, enyhén előre dőlve vezényelt. A szó legjobb értelmében konzervatív volt, bölcs és humánus, gesztusaiban, interpretációiban ott munkált a nagy romantikus tradíció. Máig fel tudom idézni Brahms 3. szimfóniájában a második tétel idilljét, a vonós hangzás őszi melegségét, vagy azt a békét és nyugalmat, amely a Pastoral-szimfónia viharja után betöltötte a Zeneakadémia nagytermét.
1999-ben azzal váltunk el, hogy visszajön, de erre már nem került sor. 2002-ben elbúcsúzott berlini zenekarától, 2005-ben hivatalosan is bejelentette visszavonulását. Bámulatos fizikai és szellemi állapotban volt, de úgy gondolta, már nem tudná a saját magától elvárt maximumot nyújtani. 2011-ben, egy nappal 99. születésnapja előtt, békésen, családja körében hunyt el.
100. születésnapjáról időközben Konzerthausorchesterre átkeresztelt zenekara ünnepi hangversennyel emlékezett meg. A regnáló zeneigazgató, Fischer Iván azzal a darabbal indította a koncertet, amellyel Sanderling búcsúzott, Brahms Haydn-változataival. A teremben – felvételről – újra megjelent Sanderling, ő vezényelte az első ütemeket, majd, immár élőben, a Fischer Iván vezette zenekar folytatta. Búcsúzott Berlin, búcsúzott Németország, elment a legendás Titanic-évjárat utolsó óriása. Jó érzés, hogy zeneigazgatója révén a Fesztiválzenekar is még egyszer fejet hajthatott előtte.
