Október 22-én megkezdi az operai évadát a Szegedi Nemzeti Színház. Elsőként az operairodalom egyik legtöbbet játszott remekművét, Puccini Bohéméletét láthatja a közönség. A produkcióban az öt fővárosi, illetve kolozsvári vendégművésszel kiegészült, újjászervezett szegedi operatagozat lép színpadra Göttinger Pál rendezésében. A színház kórusa és a Szegedi Szimfonikus zenekar mellett helyet kap még az előadásban a Szegedi Gyermekszínház tagjaiból alakult 8 fős gyerekkórus is. Az előadásról Göttinger Pál rendező és Dinyés Dániel zenei vezető osztotta meg gondolatait.
Göttinger Pál
A korszerűségről
Most már úgy tűnik, sosem fog elmúlni a vita a fejünk fölül: aktualizálni kell-e egy operát? Pedig már a felvetés is nevetséges – egyszerűen azért, mert megmosolyogtató a rendezőket úgy elképzelni, ahogy üldögélnek valami dolgozószoba sötétjében az íróasztaluknál, és azon merengenek, hogy most akkor legyen-e a szereplőnek tabletje, mobilja, instagramja… és zakó legyen-e a királyokon, vagy palást.
Mi úgy szeretünk az operákra gondolni, hogy érkezzenek bármelyik évszázadból, elsődleges vállalásuk a történetmesélés. Semmi szimbólum, semmi “azt akarja itt mondani a szerző”, semmi pátosz – egyszerűen és áttekinthetően szeretnénk elmesélni, hogyan zajlottak le a történetben felvonuló események – a Bohémélet esetében például ez az egy év. Nem kell erőszakosan közel hozni a mához (nem is olyan jó itt nálunk most) – elég csak annyit mondanunk: hol volt, hol nem volt… és máris olyan közel van mindenki, mint egy gyerek. Látja Párizst, látja a girbegurba utcákat, a gázlámpákat, a hideg, de otthonos padlásszobát. Minden mást – az elemelést, az absztrakciót, az általános érvényt, a tanulságot: áttoljuk a nézőre. Találja meg ő, ha van neki benne olyan. Mivel remekművekről van szó (mint a Bohémélet esetében is), abban bízunk… van. Van neki olyan.
A Dinyés Dániellel való közös gondolkodásunkban az aktualitás kifejezés helyébe a személyesség lép. Amikor művekről beszélünk: magunkról beszélünk. A mi szerelmeinkről, a mi fiatalságunkról, a mi zsákutcáinkról, a mi tragédiáinkról. Ez pedig szükségképpen élő és izgalmas lesz, hiszen egyszeri – akár ilyen ruha van a szereplőkön, akár olyan.
A művészélet közhelyeiről
A Bohémélet sokat tett azért, hogy meghonosodjon a kultúránkban ez a kicsit közhelyes, de a civil néző számára mindig borzongatva vonzó toposz: a nemtörődöm, nyomorgó, teli szívvel csak a mának élő művész archetípusa. Akinek sosincs egy vasa se, fűteni se tud mivel – de ha mégis pénzre tesz szert, azt a barátaira és jól sikerült estékre költi. Mert tücsök, és nem hangya. Több mint száz éve üldögél a nézőtér sötétjében estéről estére jópárezer tisztes operalátogató polgár, és nézi vágyakozva az olyan embereket, akik nem olyanok, mint ő. Mert nem félnek, nem gondolnak a holnappal, mert egyetlen női pillantásba belelátják az egész világot (és a következőbe is), mert fagyott ujjal is verset írnak, mert meglógnak az étteremből a számla elől, mert egy kocsmába betérve mindig van kivel dumálniuk egy nagyot, mert szörnyethalnak, de dalolva.
Vicces dolog ezt színházi emberként végiggondolni… többségünk életformája nem hasonlít erre az archetípusra egyáltalán. Szorgos, nap-mint-nap dolgozni járó, a fizetését számolgató, félig az autónk csomagtartójában, félig a telefirkált határidőnaplónkban éldegélő napszámosok vagyunk – és noha a napjaink egy részét a Bohémélethez hasonlatos remekművekkel tölthetjük (ami persze nem rossz program), a nap végén mégsem az a szilaj élnivágyás és nemtörődöm vadság árad belőlünk, mint hőseinkből.
Tudom, hogy ez bennfenteskedő gondolat, de most egymás között vagyunk: hova lett ez belőlünk? Mikor lettünk a zene és a színházművészet szeretetétől átitatott, környezetünk által tehetségesnek titulált, a világot megváltani akaró, a főiskolai kollégiumból kalandot és nagybetűs életet ígérő éjszakákra kirajzó művészekből szolgálatszámot számolgató ügyintézők? Amikor végignézünk a Bohémélet szereplőin: magunkat nézzük, kezdő korunkban. De már nem kezdők vagyunk, hanem külön-különféle tetteket az asztalra letett, gyakorló színházcsinálók, akiknek pályája, családja, egzisztenciája van.
Nem lehet a Bohéméletnek nekikezdeni úgy, hogy nem nézünk magunkba: vajon meghalljuk-e még a többiek Momusba hívó hangját?
A Bohémélet ráadásul: jó színdarab. Olyan, amilyennek a jó drámát szeretjük: a hősök nem magától értetődően hősök, nincs feltétlenül igazuk, nem lehet csak úgy mögéjük állni. A testük is tönkrement, elhasználódott, a lelkük is nap mint nap meghozott, szörnyű kompromisszumoktól lefojtott parázs a mélyben. Prédák – a világ pedig felfalja őket. Mimi a szerelmétől erőszakosan leszakadva odadobja magát egy gazdag embernek, egy hatalomnak, egy biztonságnak, mert élni akar, és csak a reménytelenség óráján talál vissza oda, ahol a helye lett volna – de már túl későn.
Nem érdekes az olyan drámaszereplő (és valóságos ember sem), akinek a lelkiismerete úgy tiszta, hogy nem tette próbára. Nekünk, akik ezzel foglalkozunk, van mit megbocsátanunk magunknak és egymásnak, minden nap.
Belehalni abba, amit csinálunk egyikünk sem akar. És mégis: nem tudunk szabadulni az erre csalogató hívástól. Miért?
A Covidról
Most nem is csak arról van szó, hogy a fojtogató köhögés végez a főszereplőnkkel – bár abban a pillanatban, amikor színre állunk ezzel a művel, nem lehet ezt sem kihagyni a számításból. Hogy egy, az életéért ziháló szereplő mást jelent ma, mint máskor.
De van egy még mélyebb rétege is ennek: a világjárvány nem csak a testünket, minket magunkat, a szeretteinket támadja – de a kultúránkat is. Nem járhatván színházba, múzeumba, koncertre, társaságba… a vírus oda sújtott le, ami miatt jó volt európainak lenni. Ami meghatároz minket. Az utóbbi időszak a mesterségünk, hivatásunk leglényegére is rátámadt: nem is csak a savas Facebook-kommentekről van szó (menjenek el kapálni!), hanem arról is: pár hónapig az rajzolódott ki, mintha a világ meglenne nélkülünk. Hogy szórakoztatás vagyunk csak: és ha a történelmi idők nem szórakoztatóak, nincs is ránk szükség.
Nem én vagyok az egyetlen, akit felkavart ez a rádöbbenés. És lám, itt állunk egy színdarabbal, amelyben olyan szereplők sorakoznak, akikre semmi szükség nincsen. Szeme sem rebben Párizsnak attól, hogy ezek élnek-e, halnak-e.
Egy olyan korban vágunk ebbe bele, amikor az opera, mint olyan – de különösen a hazai vidéki operajátszás pallos alatt táncol. De még él. Köhög, de még szeret. Nem hiszem, nem hihetem, hogy ránk semmi szükség. Nem akarok olyan világban élni, ami csak a feltétlenül szükséges dolgokból áll. A feleslegesség apoteózisa ez. És árad a muzsika, és dől a könnyünk, ahogy látjuk őket mosolyogva elaludni.
Dinyés Dániel
Az utolsó húzás
Az operában lévő nincstelenség előhívja szereplőinkből azt a tulajdonságot, ami akkor lép elő leggyakrabban egy társaságban, ha minden más már csődöt mondott: az összetartást. Összetartást tűzön-vízen, illetve akkor is, ha szükségszerűen bukni (vagy nyerni) kell, de akkor már bukjunk (nyerjünk) együtt. Bármilyen nehéz és kicsit szégyellni való dolog is ez az emberi lélek útvesztőiben, valahogy mégis úgy vagyunk kitalálva, hogy biztosan utolsó lehetőségként merül fel bennünk, amikor már mintha minden mindegy lenne, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk együtt, összefogva? Nagy amerikai filmek végén az apoteózis előtt történik meg mindig ez a dramaturgiai húzás, hosszú színdarabok végig citált problémáinak megoldása ez az egyszerű képlet (ha csak nem dráma, hogy még ez se hozzon megoldást) és operákban is lépten-nyomon fellelhetjük ezt az „utolsó húzást”.
És most, hogy két hónapja próbálom nap mint nap ezt az operát, nézem próbáról próbára a szereplőink kétségbeesett vagy épp jókedvű próbálkozásait a nincstelenség semmibevételére, az összefogás megszületését az utolsó utáni pillanatban, minden nap elgondolkodom. Csak én látom úgy, hogy erre a pofon egyszerű képletre lenne szükségünk a mindennapokban? Csak én gondolom ezt az egyedüli lehetséges és járható útnak, ami a kulturális életünket és azon belül is ami engem jelenleg a legjobban érint: a vidéki operajátszás kapcsán? Mert itt, Szegeden, jelenleg nincs más esélyünk, csak az összefogás. Hogy ez azt jelenti, hogy a végső nagy drámai fordulat előtt vagyunk? Minden bizonnyal, hisz jelenleg itt is 0 forintban nincs hiány egyedül. Hogy dráma vagy amerikai „heppi end” lesz a vége, az még nem egészen dőlt el, csak az összefogás ténye látszik. Én azon munkálkodom nap, mint nap, hogy összefogjunk. Nem foglalkozom azzal, hogy ki írta és mi a címe a jelenlegi színdarabnak, amit más néven honi kulturális életnek hívnak. Hátha valaki ezt látva rájön még: így is lehet. Lehetne. Úgy mint Colin: a legnagyobb hidegben, 0 forinttal a zsebében leadni az egyetlen értékét: a kabátját, nem mérlegelve azt, hogy ez valóban tud e változtatni a végkimenetelen. Vegyünk példát a saját színpadon nézett hőseinktől, ne csak nézzük őket.
