„A Don Carlosban szinte mindenki az ember ellen támadt állam ketrecének foglya”– írja ajánlójában az előadást rendező Nagy Péter István. Megmaradhat az egyén szabadsága, van-e lehetőség a kitörésre, a menekülésre? – az egyik központi kérdése Schiller Don Carlos című előadásának. Hatalmi játszmák, generációs harcok, titkok és csalárdságok. Nagy Péter Istvánnal és László Zsolttal beszélgettünk.
– A Don Carlost tavasszal streamelt formában mutattátok be, októberben volt az élő premierje. Miközben alapjaiban ugyanaz a két előadás a kamerás jelenetekkel és a színpadi játékkal, nagyon mások voltak a térélmények. Ezt rendezőként, színészként is így éltétek meg?
Nagy Péter István: Néhány jelenetet átstrukturáltunk, valamennyit húztunk a stream előadáshoz képest, de alapvetően nem változott. Az előadásban nagyon sok kamerás jelenet van, a különböző terek elkülönítése szemléletesebben hathat élőben a befogadóra.
László Zsolt: Bonyolult, nehéz a szöveg, a történet, izgalommal töltött el, hogy követik majd a nézők ebben a képileg is nehezebb térben az előadást. A Don Carlos egy család történetén keresztül alapvetően a generációs különbségekről és a hatalom visszásságairól beszél.
– A kamerás jelenetek a színpadon nem látható tereket is behozzák az előadásba. A titkokról, a látható és nem látható kettősségéről is szól, hogy mi van a felszínen és mi van legbelül?
NPI: Téralkotási szempontból ez volt a fő motiváció, hogy megmutassuk a Schiller által is használt két teret, a jelenetek nagy része zugokban, folyosókon, ajtók mögött játszódik. S közben ott van a világ egyik legnagyobb birodalma királyának reprezentatív palotája. Ezt a kettősséget kellett úgy megmutatni a Radnóti zsebkendőnyi színpadán, hogy érvényes maradjon. Az előadáson belüli kamera használat közel hoz dolgokat, s a teret a maga konkrétságán túl metafizikaivá tudja változtatni.
LZS: A konspirációk is ezekben a titkos terekben zajlanak. Divatos műfaj a kamera színházi eszközként való használata, de itt nagyon hamar kiderült, hogy minden kamerás jelenetnek komoly funkciója van, szervesül a történettel, megemeli azt, más dimenziókat is meg tud mutatni.
– A gyóntatófülke központi helye az előadásnak, annak, hogy mit jelent a hit, a vallás, és hogyan válik minden álságossá és hazuggá.
NPI: Devich Botond díszlettervező invenciója, hogy az absztrakt térben ez legyen a konkrét. Megmutatja, hogyan támaszkodik a hatalmas államapparátus a kereszténységre, ami eredendően nem államszervező intézmény, de a történelem során azzá lett. Ebből fakadóan hordozza a kettősségét is. Ebben a világban a gyóntatófülke nem csak a titkok, a konspiráció tere is. A király, aki bizonyos szempontból naivan támaszkodik erre az egyházra, áldozatává válik a konspirációnak. A gyóntatófülke eredendően egy bizalmi tér, ami itt az árulás terévé is válik.
Ebben a világban sehol, még itt sem lehetünk önfeledten önmagunk.
– A történelem egyik legvéresebb uralkodója a darab végére szánandó, megtört ember lesz. Mi mindenben csalódik, mi törik, a családba vetett hite, a bizalom?
LZS: Sok minden törik. Elég jelentős utat jár be az előadás során Fülöp király, másrészt visszatér azokhoz az emberekhez, akiktől elszakadt az első felvonásban. Az a tragédiája, hogy választania kell a család és a pozíció között. Domingóhoz is azért vonzódik, mert az egyházon keresztül tisztának látja őt, miközben azt is látja, hogyan él vissza a hatalmával. Fülöp mellett nincsenek őszinte emberek, ezért törik benne minden.
NPI: Schiller valahol írja, ha egyáltalán megrendülést okozhat a történet, az leginkább Fülöp király személyén keresztül lehetséges. Végigjáratja vele ezt a tragikus utat, az abszolút főszereplője a nagyon polifonikus szerkezetnek. A mi előadásunkban ellenpólusa a fiatalok generációjának. Nagyon fontos, ahogy Schiller a szerepeik mentén széttagolja a szereplőit. A király szembesül a családapával és a férjjel. De ezek a szerepek nem tudnak kiteljesedni, nem tudnak egyenrangúan működni, ehelyett konfliktusba kerülnek egymással.
A király felfalja az embert. A legnagyobb tragédia az övé, saját fiát kénytelen feláldozni.
LZS: A parabolája is ez a darabnak: aki a hatalom közelébe kerül, óhatatlanul elveszti az emberségét. Egy olyan mechanizmus darálja be őket, amelyben nem maradhatnak érintetlenek. Még Posa márki sem. Ebben a cselszövésben mindenki elveszti önmagát.
– A hatalom kérdése Schillert is izgatta, de erre annyi minden rápakolódik a ma valóságából. Az SZFE szétverése, a politika, a ma kultúrpolitikája hogyan befolyásolta a rendezést?
NPI: Jóval a modellváltás első hírei előtt kezdtünk dolgozni a darabon, az egyetemfoglaláskor már a színrevitelen dolgoztunk. Csodálatos élmény volt, hogy a jelen valóságában megjelent egy analógiája ennek a szabadságmozgalomnak, amiről a darabban is szó van. Sokáig röpített minket, de nem akartunk jobban ráülni, mint amit a darab párhuzama kínált. És nagyon aláhúzta Posa márki igazságát. Ezek akkor is ott maradnak a darab mögött, ha ma már nem ez az aktuális jelenünk.
– Abszolút főszereplőnek Fülöp királyt tartjátok, de Posa márki – számomra ő is főszereplő – folyamatosan tükröt tart neki. Mi van az apákkal és a fiúkkal, a generációk harcával?
LZS: Két gyerekem is érintett az SZFE ügyben, zsigerileg éltem meg az egészet. Csak egy következő generációban, a még érintetlenekben lehet reményt hinni.
NPI: Posa márki személyiségének rengeteg olvasata lehetséges, szerintem az a fontos, hogy bár beszáll a hatalmi játszmákba, de amikor rájön, hogy az arcvesztés nélkül nem megy, megpróbál úgy kiszállni belőle, hogy tovább örökítse a saját idealizmusát. És az a jelenlegi hatalomról is beszél, hogy a megmaradt idealizmust csírájában fojtja el. Carlos és Erzsébet valójában a legutolsó jelenetben kezdhetnék el a valódi Don Carlos című drámát, ehelyett az enyészeté lesznek.
– Gondolom, rengeteg beszélgetésen, szövegértelmezésen keresztül épült fel Fülöp karaktere. Voltak-e kérdőjelek, hogy ki ő, milyen figurát alakítasz?
LZS: Nagyon örültem, hogy a Lear király után, jó régen volt, végre megint irodalmi alapanyaggal dolgozhattam. Amikor az ember egy ilyen súlyú és minőségű szöveggel foglalkozik, minden előadás előtt előkerül valami új apróság. Ez olyan érték az ember kezében, olyan inspiráló, hogy mindig marad megfejteni való dolog. Nem nyugodhatsz meg abban, hogy kész vagy, mert újabb és újabb szövetek feslenek föl az olvasáskor. Már az, hogy az öregedő Fülöpnek fiatal felesége van, hordozza magában a törékenységet. Ő annyi szempontból sebezhető.
NPI: Fülöpöt mindig kibillent helyzetekben látjuk, a kőszikla repedezni kezdett. A végén még kap egy olyan gyomrost, amitől megtántorodik, de megy tovább.
Lehet, hogy csak a kéreg megy előre, az ember elporladt benne. Ez a legtragikusabb, ahogy az ember eltűnik a szoborból.
– Nagyon erős, karakteres nők vannak a darabban, fontos a jelenlétük, Erzsébet, Eboli, mégis háttérbe szorulnak, alárendeltek maradnak.
NPI: Klasszikus férfi világban vagyunk. Nagyon erős személyiségek, de nem tudják az autonómiájukat sem megélni, sem érvényesíteni. Mindketten belebuknak ebbe. Mindenkinek börtön ez az állam berendezkedés, ez a családmodell, és nincs kiút. Schiller levegőtlenné teszi a tereket és elzárja a kijáratokat. Innen nem lehet elmenekülni.
