„Nem történelmi tabló állítása volt a cél, hanem az, hogy Katona művét élő, eleven szövetként, az eredeti erkeli szándékba csomagolva mutassuk meg” – az Operába alkotóként tíz év után visszatérő Vidnyánszky Attila rendező és Kocsár Balázs főzeneigazgató-karmester közösen megálmodott ős-Bánk bánja a ritkán hallható baritonverzióban debütált az Erkel Színházban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Egyikőjük sem először foglalkozott a Bánk bán különböző színpadokra szánt adaptációival, sőt 2008 nyarán, még a debreceni Csokonai Színházban közösen jegyezték a mű a nagyközönség számára évtizedek óta ismert Nádasdy–Oláh–Rékai-féle verziót elvető ősváltozatát. Mennyiben volt folytatása ennek a mostani operaházi bemutató?
Vidnyánszky Attila: Természetesen voltak visszatérő elemek, de mint minden új munka esetében mind a látvány, mind a gondolatokban lévő hangsúlyok szempontjából újraalkottam a darabot. A párhuzamosság is kényszerített erre, hiszen furcsa akrobatamutatványként egyszerre három teljesen különböző módon, térben és színházi eszközzel megfogalmazott Bánk bánra készültem az utóbbi hónapokban. A szeptember 9-i Erkel-bemutatót 21-én a nemzeti színházbeli követte, október 2-án pedig a kaposvári Cserhalmi-osztállyal megrendezett tanteremszínházi Bánk bán-premierre készülünk. (Az interjú a bemutató előtt készült.) Prózai rendezőként Katona művét a legjobb magyar drámának tartom. Nemcsak színház-technikailag vagy a drámaírás szabályait tekintve, hanem a rendkívül összetett mondanivalója okán is. A legfontosabb, a legfájóbb társadalmi problémáinkat úgy tudja elénk tárni, olyan konfliktusrendszereket tud felépíteni, amelyek zsigerből, nagyon személyes indíttatásból fakadnak.
Nem elméleti, ideológiai tézistörténetről van szó, hanem emberi sorsokról, fájdalmakról, indulatokról, szenvedésekről.
Az eseményeket a féltékenység, a szerelem, a gyűlölet mozgatják, akár egy Shakespeare-drámában. Mindeközben, mint minden örök érvényű mű, a jelenhez is képes szólni. Világunk leglényegibb nehézségei – a migránsválságtól az ország szétszakítottságáig, Kelet és Nyugat közé feszülő valóságunk – mind benne vannak.
– Mi indokolta az ősváltozat színpadra állítását a már említett, 1940-ben született, alaposan átdolgozott produkció helyett?
Kocsár Balázs: A debreceni előadásra készülve Attilával közösen jutottunk arra a konklúzióra, hogy az a mód, amiként Erkel ezt az operát megírta, egy valós, létező, komoly drámai alapokon nyugvó, és ami a legfőbb: hiteles verzió. Mint ilyen, nem megy annyira szembe Katona öt felvonásos prózai drámájával, még ha a három felvonásból álló dalművet az adott kor igényei, azaz a divatos olasz bel canto és a francia grand opéra jegyei közösen alakítottak is. Azzal, hogy a nyolcvan évvel későbbi igényekhez alkalmazkodva próbálták verista operává fabrikálni, és nemcsak zeneileg, de szövegileg, dramaturgiailag is teljesen szétszedték, összeszabdalták, megcsonkították, egyszersmind olyanfajta érzelmi igényeket is aggattak rá, amivel a mondanivalója, ha úgy tetszik, üzenetei hamissá váltak.
Különösen problematikus, hogy ebben az új változat kontra ősváltozat vitában a legtöbb ember megakad a szövegi problémán ahelyett, hogy magát a zenét keresné.
Furcsa, mert miközben egy Puccini-műben vagy egy kései Verdi-alkotásban nem kérjük számon a régi olasz kifejezéseket, vagy nem eszkábálunk Bellini Normájából egy verista operát, Erkel darabját nem igazán mertük eddig úgy szeretni, ahogyan ő azt valóban megírta.
VA: Az egyes változatok létjogosultsága, az ezek körüli vita, a különböző címkék ugyanakkor sokkal kevésbé fontosak, mint az a tény, hogy ezzel a mostani Bánk bánnal mi is volt a célunk. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy a néző előadásról előadásra megkapja azt a katartikus élményt, amely, mi legalábbis úgy hisszük, benne rejlik e darabban. Tény, hogy a mai világ vibrálásrendszerével, amikor egy kétperces tévéreklám alatt több impulzus éri a nézőt, mint akár egy háromórás opera-előadás alatt, nem lehet versenyre kelni. De nem is ez volt az elsődleges. Egyszerűen csak szerettük volna a lehető legtöbbet átemelni Katona művének konfliktusrendszeréből a színpadra, köztük egy sor olyan elemet is, amelyek eddig egyetlen változatban sem szerepeltek, vagy éppen hogy a mostaniból hiányoztak.
KB: Itt van például a második felvonás fináléja, amely az átdolgozott variáció szerint Gertrud halálával fejeződik be. Az eredeti operában ezt a konfliktushelyzetet Endre megérkezésével tovább göngyölíti Erkel. Az az ária, amit mi a harmadik felvonásból ismerünk, ahol a ravatal mellett Magyarország királya szomorúan énekel, az eredeti változatban egy strettával kibővülve, drámai bosszúáriává teljesedik ki.
VA: Ezzel a zeneszerző eléri, hogy egyrészt egy sokkal izgalmasabb pillanatban gördülhet le a függöny, másrészt teljesen más, az eredeti katonai szándékhoz sokkal jobban közelítő jellemmel ruházza fel Endre személyét is. Az uralkodó felemelkedik azáltal, hogy képes elfojtani az első, zsigerből jövő indulatát, helyette az emberiből átlépve egy teljesen más dimenzióba mint szakrális király kegyelmet gyakorol. „Előbb, mint a nemzet, halt meg Gertrúdis” – ennek az egész dráma lényegét meghatározó tételmondatnak kell érződnie ebben a csodálatos jelenetsorban.
– Újítás volt az is, hogy a szeptemberi szériában a ritkán hallható baritonváltozat került előtérbe, ennek megfelelően Molnár Levente és Szegedi Csaba alakították a címszereplőt. Ez ugyanúgy az eredeti szándékot tükrözte?
KB: Inkább úgy mondanám, ez egy technikai kérdés, rendelkezésre áll-e megfelelő énekes az adott pillanatban. A 19. században ugyanis még egyáltalán nem okozott problémát, hogy az adott szerepeket, áriákat ide-oda transzponálják, sőt, Erkel korában ez kifejezetten bevett szokás volt. Itt és most született egy produkció, amit ebben a szériában éppen baritonváltozatban játszottunk, de maga a rendezés, a zenei koncepció nem kötődött szorosan ehhez – szilárd keretként adott esetben tenorral is ugyanúgy tud működni.
