A Budapesti Operettszínház következő (ős)bemutatójában, a Veszedelmes viszonyokban Volanges-néként lép színpadra Janza Kata, akivel az idei évad új szerepei és egy régóta játszott, egyre mélyebben értett darab kapcsán arról beszélgettünk, hogyan fonódik össze színpad és magánélet, hogyan gazdagítják a privát tapasztalatok a színészi alakítást.
– Megnéztem: 16 éve volt a Jövőre, Veled, Itt! bemutatója. De ez egy olyan darab, aminek jól állnak az évek.
– Én még nem mertem kiszámolni… Érdekes, hogy amikor elkezdtük próbálni, és elértünk ahhoz a részhez, amikor a Doris küzd az életközepi válsággal, nem tudtam vele mit kezdeni. A dalban el is hangzik, hogy egy nő pont eléri a virágkort, ha éppen negyvenöt, én pedig sokkal odébb voltam még attól a negyvenöttől. Eleinte csak szomorúságot hallottam ki belőle, pláne, hogy George is vigasztalja. Kínlódtam azzal a jelenettel, hiszen csak eljátszani tudtam, nem átéléssel megmutatni, mi zajlik Dorisban. Teltek az évek, és egyszer csak annyi idős lettem, mint amennyit kimondok, majd túl is léptem azon a számon. Úgy érzem, az idő nekem dolgozott. Ami velem történt a magánéletben – házasság, válás, gyerekek, örömök, bánatok, harcok, útkeresések –, beépült azokba a karakterekbe, akiket eljátszhattam.
A teljes életutat bejárva egyre mélyebben érthettem meg őket azáltal, hogy a privát tapasztalataim gazdagíthatták az alakításaimat.
Ha belegondolok, félelmetes, hogyan hat egymásra oda-vissza az élet és a színház, hányszor van az, hogy az életben szembesülsz egy helyzettel, amivel a színpadon már volt dolgod, és fordítva. Hatalmas ajándék és áldás számomra ez az utazás, hogy a magánéletem és a szerepeim ennyire össze tudnak fonódni. Ez nekem rengeteget jelent. Talán a nézők el sem tudják képzelni, mennyit. Különös önzés a színészet: a saját terheinkkel tesszük a néző számára igazzá a pillanatot, és miközben a néző megrendül, mi megkönnyebbülünk. Tulajdonképpen egy győztes-győztes játszma, nem?
– Sok rajongód van, akik a pályád kezdete óta követnek. Tőlük milyen visszajelzések érkeznek?
– Valóban sokan vannak, akik húsz éve figyelnek rám, és az útitársaim ezen a különleges utazáson. Követjük egymást, rendkívüli mennyiségű köszönetet kapok tőlük. Elmondják, mennyi erőt merítettek abból, hogy azt látták, valaki ott van, ragyog a színpadon, közben pedig pontosan tudták, hogy épp akkor vált el, és egy pici babával kellett neki felállni abból a helyzetből. Volt, aki elmesélte, hogy évekig merített erőt az Elisabeth nagy dalából, másnak a Jekyll és Hyde-ból az Egy új lét segített. Nagyon fontosak nekem ezek a visszajelzések, mert csak a tapsot érzékeled fönt a színpadon, azt nem, hogy mekkora segítséget adhat egy történet vagy egy előadó. Szerencsésnek tartom magam és hálával tartozom a sorsnak, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, sőt talán fogalmazhatok úgy: sorsfeladatot. Érzem, hogy a közönség számít rám, és ez adott nekem erőt, hogy a saját kudarcaimból talpra álljak.
– Az idei évadbeli bemutatóid közül a Nine és a Veszedelmes viszonyok is különleges alapanyag, ráadásul mindkettőt a prózai színház világából érkező rendezők, Balázs Zoltán és Kiss Csaba jegyzik. Milyen velük a munka?
– Valóban nem egyszerű darabokról van szó, de két nagyon izgalmas, felkészült, elképesztően kíváncsi és amit kiemelnék, ránk kíváncsi emberről beszélünk, akik a világjárványtól függetlenül, egyáltalán nem veszítették el a játékkedvüket. Én ugyanilyen vagyok, ezért értékelem, ha valaki fel tudja piszkálni játékkedvemet, sőt azt még nagyobb lánggal égőre tekeri. Ha pedig valaki arra késztet, hogy ne a könnyebbik utat válasszam, hogy megkeressem magamban azt, amit még sosem láttak tőlem, és nem hagyja, hogy klisékből dolgozzak, azért nagyon hálás vagyok.
A Nine-ba bele kell sűríteni a hatalmas Fellini-életérzést. Ehhez a világhoz nem kellett előtanulmányokat folytatni, mivel eleve italomániás vagyok, beszélek olaszul, rajongok Felliniért, Giuseppe Tornatoréért, kedvenc filmem a Cinema Paradiso.
És az is megkönnyítette a munkát, amit Zolitól kaptam. A próbák megkezdése előtt tartott egy tréninget, hosszasan elbeszélgetett mindannyiunkkal, és kiderült, a darab mellett belőlünk is tökéletesen felkészült. Gondolj bele, hányan vagyunk ebben az előadásban, a három szereposztásban, de mindenkitől mindent megnézett! Lenyűgöző volt, ahogy a próbákon Zoli más darabjainkból idézett jeleneteket, és úgy tudott segíteni, hogy azt kérte, azokat a helyzeteket folytassuk tovább, azokat az érzéseket építsük be a Nine-ba.
A Veszedelmes…-próbákról van egy édes történetem. Tudni kell, hogy Csaba mindig fölveszi a próbákat. Volt három mondat, amivel sokat dolgoztunk. Megtaláltuk a jelenet hangulatát, fölvettük, Csaba elégedett volt, mégis azt mondta, hogy újravesszük. Meglepődtem, nem értettem. Aztán Csaba bevallotta, véletlenül rámondta a felvétel kezdetére, hogy „milyen jó színésznő ez a Janza Kata”, és nem akarta így feltenni a Facebook-csoportunkba. Mondtam is neki, hogy pedig milyen jó lett volna… Nekem fontos a dicséret. Szükségem van arra, hogy a rendező szerelmesen nézzen lentről rám, hogy legyen köztünk kémia, hogy azt érezzem, ismer engem, bízik bennem. Ezt a támogatást és bizalmat Zolitól és Csabától is megkaptam. A pályámon sokáig nem hittem el, hogy elég jó vagyok, és a mai napig ez a belső elégedetlenség és bizonyítási vágy hajt előre. Amikor jön egy új rendező a próza világából, aki azt tudja mondani, hogy hú, hát ez érdekes és értékes, izgalmas és új színeket mutat, az az igazi, a nagy győzelem. Bennünket zenés színészeket a szakma még mindig beskatulyáz, emiatt nekem egyfajta erkölcsi győzelem, és a lelkemnek jóleső érzés, amikor színésznőként vesznek komolyan.
Ezért is vagyok hálás Kiss-B. Atilla főigazgató úrnak és a rendezőknek, hogy egyre több olyan feladatot kapok, ahol esetenként már nem a dalok kapnak hangsúlyt hanem a színészi jelenlét. Örülök, hogy bíznak bennem. Ők tudták, hogy elbírok Blumnéval a Menyasszonytáncban vagy Goldéval a Hegedűs a háztetőn-ben. Bevallom, Goldénál féltem, hogy vajon képes leszek-e megoldani a feladatot, megugrani a saját belső mércémet. Homonnay Zsolti volt a Tevjém, akivel mintha sorsközösségben lennénk, úgy kapaszkodtunk össze. Mi tényleg végignéztük egymás életét. Ott voltunk egymás esküvőjén, láttuk egymás gyerekeit megszületni, akik lassan kirepülnek, elkezdik a saját életüket, és éreztük, hogy lassan úgy fogunk ott állni az ő esküvőiken, ahogyan Tevje és Golde a darabban. Annál a jelenetnél mindig folyt a könnyünk. És akkor valahogy megnyugodtam, sőt megkönnyebbültem, hogy nem számít, általában hány éves vagy milyen típusú színésznőkre osztanak egy-egy szerepet. Ha mélyre ások magamban, ha átérzem a helyzetét, ha megtalálom benne magamat, még akkor is, ha látszólag távol áll tőlem korban vagy habitusban, hiteles lesz az alakítás.
– Volanges-né karakterét hogyan építed fel?
– Volanges-né elképesztően összetett feladat, mert hatalmas a szerep íve. Az első felvonás tele van helyzetkomikummal, és azt hiszed róla, íme egy anya, akinek csupa túlkapás az élete, a másodikban viszont megéli a legnagyobb tragédiát, amit egy nő a gyerekével kapcsolatban megélhet. Vannak hihetetlenül vicces jelenetei, az egyikben például egy olyan áriával, amelyből kiderül, egyáltalán nincs tisztában azzal, mi történik körülött, és vannak nagyon megejtő pillanatai. Amikor szembesül a valósággal, és lassanként felfogja, hogy elveszett minden, az álomvilága sosem létezett, megtörténik az összeomlás. Volanges-né, aki a világon a legboldogabb ember volt, hirtelen ott áll kisemmizve, kihasználva, aljasul lépre csalva, eldobva, és ami egy anyának feldolgozhatatlan: a gyerekét is elveszítve. Merteuilné, akit igaz barátnak hitt, önző módon manipulálta őt, ráadásul a lányát, Cécile-t is aljasul játékszernek használta. Magát kissé nevetségessé téve, még a nászindulót is előadva, arról énekel, hogyan szervezi meg a lánya esküvőjét, aztán Tourvelnét igyekszik minden energiáját összpontosítva – és talán némi személyes bosszúvágytól is vezéreltetve – megmenteni a sátántól, azaz Valmont-tól a Hisztéria áriában, végül ott áll egy aprócska gyerekruhával a kezében, és kétségbeesetten próbál visszamenőleg magyarázatot találni a történtekre. Mindezt nagyon letisztultan és egyszerűen kell megmutatnunk.
Azt hiszem, sokaknak ismerős az a helyzet, amikor valakinek feltétel nélkül hiszünk, pedig ez az ember gonoszul játszik, végül egyedül hagy. Számomra sem ismeretlen ez az érzés. Az anyukám a mai napig emlegeti, gyerekkoromban hányszor robogtam bele ilyenekbe, hányszor hittem igazinak a valójában hamis barátságot. Volanges-né is ezt teszi. Meggyőződése, hogy Merteuilné tanácsai szívből jönnek, amikkel a lányát csodálatos útra terelheti.
Van benne bátorság, mert le tudta zárni a másik manipulátorral, Valmont vikomttal korábban folytatott viszonyát. Ő képes volt arra, hogy megóvja a lelkét, ne perzselődjön meg annyira, hogy az végzetes eseményeket idézzen elő, de mégsem veszi észre, hogy ugyanez a férfi a lányát szégyeníti és becsteleníti meg. Ott van, de semmit nem érzékel a bajból. Ennél nagyobb tragédiát egy anya nem élhet át. Amikor a lányom, Janka kijött a jogi egyetemről, komoly egészségügyi problémái voltak. A lehető leggyorsabban szakemberhez fordultunk, ahol azt tanácsolták, váltson, változtasson. Janka megfogalmazott magának egy új célt, amit megvalósított, és boldog ebben az új életben. Eközben nekem is önvizsgálatot kellett tartanom, hogy megtudjam, én mit tehetek a gyerekemért. A szakember elmondta, annyi a dolgom, hogy legyek mellette, hiszen semmiben nem tudok Janka helyett dönteni, de támogassam őt teljes szeretetemmel. Annak örülök, hogy nem szalasztottam el észrevenni, hogy baj van. Bárkit meglegyinthet egy ilyen probléma, ezért elengedhetetlen, hogy odafigyeljünk a gyerekeink jelzéseire, és ne az álmainkat akarjuk rájuk erőltetni, hanem hagyjuk, hogy ők a sajátjaikat valósítsák meg.
– A Veszedelmes viszonyok ősbemutató. Mekkora felelősségnek éled meg azt, hogy a közönség rajtatok keresztül ismeri meg a művet, a ti előadásotokon múlik a darab további sorsa?
– Nagyon nagy felelősség ez. Akkor éreztem meg ennek a súlyát, amikor a Szentivánéji álmot bemutattuk. Életemben először akkor tapasztaltam meg, mit jelent egy ilyen nagy, szédült mesét elkezdeni. Hiába a sok év tapasztalat, mégis hatalmas súllyal nehezedett rám, hogy az első hang a színpadon az enyém. De ugyanígy éltem meg A Pendragon-legendát, és ugyanígy érzem a Veszedelmes viszonyoknál is a felelősséget. Ahogy mi annak idején a Rock Színház felvételeit hallgattuk, és azokról tanultuk meg a darabokat, úgy most hozzánk mérik magukat a fiatalok. A színművészetis felvételi után mesélte Nádasi Veronika meg Homonnay Zsolt, hogy rengetegszer hallották vissza a felvételizőktől a hangomat. Amikor rákérdeztek, kiderült, hogy az én felvételeimről tanulták meg a dalokat. Óriási megtiszteltetés, hogy azt a valamit, amit stílusban vagy értelmezésben, érzésben én teszek hozzá, mások etalonnak tartják. Molnár Piroska mondta azt nekem, még a pályám elején, hogy az évek előrehaladtával egyre nehezebb lesz. Fiatalon nem értettem ezt a mondatot, azt hittem, minél több rutint szerez az ember, annál nagyobb lesz a szabadság. Ma már pontosan tudom, mire figyelmeztetett. Bár több ezerszer énekeltem el az Elisabeth-dalt, mégis minden egyes alkalommal éreztem és érzem ma is az elvárás terhét. Tartanunk kell azt a színvonalat és előadói fegyelmet, amit megszoktak tőlünk a nézők. Ez az a tét, kihívás, ami frissen tart.