Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten néhány nehézségről, amellyel az induló Fesztiválzenekar szembesült.
Amikor a főváros 1992-ben úgy döntött, saját zenekaraként vállalja fel az addig ad hoc együttesként működő Fesztiválzenekart, tisztázni kellett ebből fakadó jogait és kötelezettségeit. A zenekar számára döntő volt, hogy a legfontosabb kérdésekben megmaradjon az autonómiája, ebben, ha lehet így mondani, segítségére volt a főváros már akkor is sanyarú anyagi helyzete. Arról szó sem lehetett, hogy bevállalja egy szimfonikus zenekar összes költségét, és ezzel döntési jogot kapjon minden területen. Hosszas egyeztetés után az a kompromisszum alakult ki, hogy létrehozzuk a BFZ Alapítványt, a zenekar pedig az Alapítvány és a főváros közös fenntartásában fog működni. A főváros állja a zenészek fizetését, minden más költség az Alapítványt terheli. A zeneigazgatót az Alapítvány nevezi ki, az ügyvezető igazgatót a főváros, de az Alapítványnak vétójoga van.
Ennek ismeretében érkeztem Párizsból Budapestre, első dolgom volt listát készíteni, milyen költségekhez kell előteremteni a pénzt és milyen bevételre számíthatok. Vendégművészek és karmesterek honoráriuma, irodai stáb fizetése, iroda- és próbaterembérlés, reklámköltségek, koncertrendezés, műsorfüzetek-kiadványok, közönségszervezés, hangszervásárlás, közüzemi költségek, a kiadási oldal egyre csak nőtt, míg a bevételi oldalon négy tétel árválkodott: jegybevétel, lemezfelvételek, szponzori támogatások, turnék, ennyi, de mivel a turnék átfutási ideje két-három év, az elején még ezzel sem lehet számolni.
Alighanem a főváros is elkészítette ugyanezt a listát, mert jelezték: egy dolog, hogy az Alapítvány megígéri, a fizetéseken kívül mindent áll, de garanciát szeretnének látni arra, hogy erre képes lesz. Akkor hiszik el, ha az Alapítvány igazolni tudja, 150 milliós vagyona van, ennyire saccolták két év működési költségét, más szóval ha minden bevétele elapadna, az Alapítvány két évig így is működtetni tudná a zenekart. 150 millió 1992-ben felfoghatatlan összeg volt, mai értéken – utánanéztem – 1,59 milliárd forint. Akkoriban még a szponzor szót is meg kellett magyarázni, a szponzorálás kultúrája jóformán ismeretlen volt Magyarországon, csodaszámba ment, hogy pár hónap alatt sikerült az összeg egyharmadát vállalatoktól-bankoktól előteremteni. Közelgett a határidő, a 150 millió elérhetetlennek tűnt, amikor jött az újabb csoda, úgy hívták, Budapest Bank, vállalták, ha elérjük a 75 milliót, ők mellé teszik a másik 75 milliót. Határidőre épp összejött a 150 milliós alapítványi tőke, elhárult az akadály az Alapítvány és a főváros szerződése elől, a közgyűlés meg is szavazott a BFZ zenészeinek első évi fizetésére 90 millió forintot. Ez a ma már nevetségesnek tűnő összeg akkor elég volt arra, hogy az állandósuló zenekar 64 zenészének a konkurens budapesti együtteseknél vonzóbb fizetést ajánljunk. A zenészek fizetéséről a 90 milliós költségvetés ismeretében én döntöttem, az én fizetésemről a főváros, így jött létre az a vicces (feleségem szerint nem is olyan vicces) helyzet, hogy jó ideig a zenekar tuttistái is többet kerestek, mint én, az igazgató.
Valójában a fővárosnak még ennyibe sem került a BFZ állandósítása. Működött akkoriban egy olyan finanszírozási konstrukció, ahol az állam minden, az önkormányzatok által színházaik működtetésére fordított egy forint mellé odatett még egy forintot. A főváros kihasználta a kiskaput: a BFZ-t úgynevezett rökiként hozta létre, a szörnyszülött rövidítés a „részben önálló költségvetési intézményt” takarta. Kitalálták, hogy a zenekar a Szabad Tér Színházhoz fog tartozni, így a fizetések 90 milliójából csak 45 milliót kell a fővárosnak fizetnie, a másik 45 milliót az állam állja. A Szabad Tér Színháznak a BFZ-vel semmi érdemi munkája nem volt, év elején megjelent a költségvetésükben a zenekar 90 milliója, ezt átutalták, a zenészek havonta megkapták a fizetésüket, év végén elszámoltunk, ennyi. Ezért is döbbentem meg, amikor a Színház vezetője ismerkedő beszélgetésünkkor 10% jutalékot kért a semmiért, állítólag ez volt a szokás. Ha akartam, sem tudtam volna a szűkös 90 millióból sápot fizetni, megköszöntem a kávét, és eljöttem, nem fizettünk. Nem is köszönt attól fogva, mit mondjak, túléltem. Két év múlva az állam kivonult az önkormányzati színházak finanszírozásából, nem volt szükség rökire, normál intézmény lettünk.
Amikor megterveztük az állandósult zenekar első, 1992/93-as évadját, dönteni kellett sok olyan dologban, amit ma szakmai szlenggel úgy hívnak, hogy „a brand pozicionálása”. Nekem akkor fogalmam sem volt sem arról, mi fán terem a brand (még ha brandy lett volna…), sem arról, hogyan kell pozicionálni, csináltam hályogkovácsként, amit saját tapasztalatomból jónak véltem. Operabérletesként például igazságtalannak tartottam, hogy ha jött egy vendégsztár, az előadás bérletszünetben ment, dupla vagy tripla jegyárakkal, nekem, bérletesnek, maradt a hétköznapi resztli. A BFZ-nél minden koncertet bérleteztünk, kiemelt, bérletszünetes előadás nem létezett, és akár fiatal pályakezdő lépett fel, akár világsztár, a jegyár ugyanaz volt, hogy a közönségben tudatosodjon, a zenekart fizeti meg, nem a vendégművészt, ő az együttes „járulékos” többlete.
Akkoriban a koncertjegyvásárlás kisebb tortúra volt, vagy a Filharmónia Vörösmarty téri jegypénztárában lehetett megvenni, vagy a Zeneakadémia pénztárában. Telefonos rendelésről, postán kiküldött jegyekről szó sem lehetett, maradt a két-három órás sorbanállás egy-egy Richter- vagy Fischer Annie-koncert előtt. A BFZ-nél az első naptól kezdve telefonon vagy faxon lehetett jegyet rendelni (e-mail még nem létezett), elküldtük egy csekkel, utólag fizetett a vevő. Amikor indult a rendszer, gazdasági vezetőnk rémülten jött hozzám, ebből még baj lesz, a jegy birtokában a vevő nem fog fizetni. Megnyugtattam, az emberek értékelik a bizalmat, lássák is, hogy a Fesztiválzenekar más. Így is lett, egyszer sem fordult elő, hogy valaki ne fizetett volna.
Nyilvántartottuk a jegyvásárlókat, ez lehetővé tette, hogy tájékoztassuk őket a zenekar életéről, ingyenes hírlevelet kaptak postán – akkoriban ez úttörő dolog volt. Az évad első koncertjén mindenkit névre szóló üdvözlőlevél várt a székén, nem „típuslevél”, személyre szóló. Akiről tudtuk, nagynénjével jár a koncertre, meglepve olvasta a kérést, adja át üdvözletünket nagynénjének is, évtizedek gleichsaltolása után az emberek minden személyes gesztust sokra értékeltek. Utólag profi közgazdászoktól megtudtam, ez a direct marketing, van egyetemi tankönyv, ahol meg is írják, hogy ezt a Fesztiválzenekar vezette be Magyarországon. Nekem mindenesetre fogalmam sem volt róla, hogy ezt direct marketingnek hívják, egyszerűen tudtam, minek örülnék én hasonló helyzetben, hát csináltam.
Kutya nehéz volt szakítani a meggyökeresedett szokásokkal. Koncertlátogatóként ki lehetett kergetni a világból, amikor a Zeneakadémián alig hangzott el a szimfónia utolsó hangja, nagy robajjal kivágódtak az ajtók, kigyulladt a nézőtéri világítás, az előtérben ott álltak a jegyszedők, már felöltözve, télikabátban, sietni kell haza. Oda volt a katarzis, oda a taps eufóriája. Megkértem a Zeneakadémiát, hívják össze a jegyszedőket és a műszakot (akkor a jegyszedők nem egyetemisták, nyugdíjas nénikék voltak), és előadtam, a BFZ koncertjein fejvesztés terhe mellett egyetlen ajtó sem nyitható ki addig, amíg tapsolnak, a teremvilágítás sem kapcsolható fel. Ha éjfélig tapsolnak, éjfélig csukva maradnak az ajtók. Keserves nehezen, de átment.
Ivánnal kitaláltuk, azt, hogy a BFZ más, mint a konkurens zenekarok, azzal is jelezni fogjuk, hogy a szokásos 1/2 8 helyett 3/4 8-kor kezdjük a koncerteket. Szóba került a 1/4 8 is, de elvetettük: ha az emberek megszokásból félre jönnek, még mindig jobb, ha negyedórát várnak, mint ha lemaradnak az első darabról. Az erről folytatott beszélgetés a Zeneakadémia ügyintézőjével akár egy Örkény-egyperces is lehetett volna. Felidézem:
BFZ: Van itt még valami, a koncertjeinket 3/4 8-kor kezdenénk.
ZAK: Gondolom, 1/2 8-at akart mondani…
BFZ: Nem, a szokásosnál negyedórával később, 3/4 8-kor.
ZAK: A koncertek 1/2 8-kor szoktak kezdődni.
BFZ: Igen, de mi később szeretnénk. Vagy tilos?
ZAK: Dehogy tilos, akkor kezdenek, amikor akarnak, de nálunk 1/2 8 a kezdés.
BFZ: Értem, de mi ezen most változtatni szeretnénk.
ZAK: Semmi akadálya, de minden koncert 1/2 8-kor kezdődik.
BFZ: Nem értjük, van olyan rendelet, ami ezt kötelezővé teszi?
ZAK: Ugyan már, furcsa is lenne a kötelező kezdési időpont, egyszerűen 1/2 8-kor kezdődnek a koncertek.
BFZ: Akkor nem kezdhetünk 3/4 8-kor?
ZAK: Mindenki akkor kezd, amikor akar, maguk is, de ez nálunk 1/2 8.
Egy idő után meguntam az épületes társalgást, felhívtam a rektort, Soproni Józsefet. Kérdezte, mi a gond, mondtam, hogy 3/4 8-kor szeretnénk kezdeni a koncertjeinket. Ha azt mondtam volna, szeretnénk halastavat létesíteni a Liszt Ferenc téren, akkor sem lepődött volna meg jobban. Becsületére legyen mondva, gondolkodási időt kért, és két nap múlva írásba adta: engedélyezi a 3/4 8-as kezdést. Visszamentem az ügyintézőhöz, kezébe nyomtam a papírt. Elolvasta, csóválta a fejét, azt hiszem, számára ekkor omlott össze végérvényesen a Kádár-rendszer, itt az anarchia kora.
