Bartók Béla zenéjének utóéletében a műveire vonatkozó szerzői jogi védelem lejárta (2016) jelentős változást hozott. Az elmúlt fél évtizedben kiváló feldolgozások készültek a zeneszerző műveiből, és nem meglepő, hogy elsősorban a jazz világában születtek újjá alkotásai. Ezt bizonyítja Uri Caine Bartók Project című előadása is április 10-én.
Bartók univerzális hangja kimondatlanul és tulajdonképpen konkrétan megragadható motívumok nélkül a jazzt is magában hordozza. Az a gyors reagálási képesség pedig, amivel pillanatok alatt saját nyelvére tud formálni egy zenei alapanyagot, szintén a jazz egyik jellegzetessége. Bartók már azelőtt hivatkozási alap volt a jazzben, hogy a műfaj elkezdte volna saját idiómáit, rendszereit építeni (vagyis mielőtt artisztikussá vált) és még az éjszakai lokálok, klubok szórakoztató könnyű (könnyed) zenéjének számított. Ebből a szempontból Bartóknak hatalmas szerepe volt a mai jazz kialakulásában, abban, ahová a műfaj jó 130 év alatt eljutott.
A jazz fejlődése természetesen nem egyenes vonalú felfelé ívelést mutat. Sokkal inkább hasonlít egy szerteágazó fa lombkoronájára, amelyen az almától a dióig a legkülönfélébb gyümölcsök egyszerre teremnek meg. Ezen a fán a legkülönbözőbb formájú, ízű és szagú termések növekednek. Bartók zenéjét már Duke Ellington inspirációforrásként említi interjúiban. Ismert hivatkozás John Coltrane Giant Steps című szerzeménye is, amelyben a tengelyrendszer és az akkordhelyettesítés bartóki módszerével él. Ha Bartók Béla és a legnagyobb jazz-zenészek viszonyát taglaljuk, nem mehetünk el Chick Corea mellett sem, aki a Mikrokosmos és a Gyermekeknek füzeteiből egész életén keresztül merített, és közelmúltbéli haláláig – ahogy azt napi online bejelentkezéseikor ecsetelte – dolgozott velük. Talán nem véletlenül adta a Müpa felkérésére készült, márciusban posztumusz bemutatott darabjának is a Concerto for Trio címet. Ugyancsak a bartóki Concerto egy jellegzetes motívuma köszön vissza Gil Evans és Miles Davis Quiet Nights című, 1963-ban megjelent albumán, ugyanúgy, ahogy a talán valaha élt legnagyobb jazzbőgős, Charlie Mingus különleges szólózongora-lemezén már a nyitódarabból egyértelműen kihallani a Román népi táncok Pe loc tételének dallamrajzolatát.
„Úgy gondolom, hogy Bartók és a jazz-zenészek között valamiféle mély lelki rokonság figyelhető meg, amit nehéz szavakkal leírni, annak ellenére, hogy számos konkrét zenei fordulat, amely a két világ között kapcsolatot teremt, világosan megragadható” – fogalmaz a nagyszerű zongorista, Szabó Dániel Bartók mint jazzinspiráció című írásában. Ugyanez a kapcsolat válik nyilvánvalóvá más magyar zenészek, például Oláh Kálmán, Párniczky András és Palotai Csaba munkásságában, és bár a fiatalabb generáció ma már tudatosan is foglalkozik Bartókkal, az állítás valójában megfordítva, Bartók felől vizsgálva is megállja a helyét. Közismertek a felvételek, amelyeken a zeneszerző saját darabjait játssza zongorán. Bartók ambivalens viszonyt ápolt a jazzel, ám minden szikársága mellett játékából és persze műveiből sugárzik az eltökéltség, a tűz, a zenei szárnyalás metaforájaként megjelenő szabadságvágy, a bátorság. Kompozíciói a mai napig bőséges munícióval szolgálnak, és bizonyos értelemben szépen tükrözik a modern jazz összetettségét a hagyományok tiszteletétől elkezdve a kötött kompozíciós formákon és az újszerűségen keresztül a spontán megszülető, nem megmagyarázható belső lobogásig.
A Bartók Tavasz egyik kiemelkedő eseménye lesz, amikor Uri Caine Bartók Project néven végre életművének abba a nagyszerű sorozatába illesztheti Bartók műveiből készült feldolgozásait, inspirációit, újragondolásait, amelyben korábban Mahler, Wagner, Bach, Schumann, Beethoven, Mozart és Vivaldi is szerephez jutott – a névsor láttán nehéz elhinnünk, hogy Caine-nek nem a klasszikus zenei művek átdolgozása a fő specialitása. Caine a New York-i avantgárd kimagasló alakja, klasszikus képzettségű zongorista, ugyanakkor bizonyos zenekaraiban radikális improvizatőr, továbbá a zsidó kultúrát képes a jazz csodás surlófényével finoman megvilágítani. A Trafóban 2006-ban még Hungarian Project címen bemutatott koncertje után relikviaként átadtam neki egy korábbi, 1000 forintos bankjegyünket, amit – jól emlékszünk – Bartók képmása díszített. Rögtön elmesélte, hogy a nyolcvanas évek közepén már járt Magyarországon, és abból az időből ő is eltett magának egy jó öreg ezrest, amit azóta is büszkén őriz. Caine és állandó partnerei, illetve a Dresch Mihály köréből a koncerten hozzátársuló kiváló magyar muzsikusok annak a bartóki ideának a megtestesítői, amit Bartóknak életében nem volt ugyan alkalma képviselni, ám halála után is virágzó, újabb és újabb hajtásokkal nyíló szellemisége mindig is magában hordozott. Az alapanyag mikroszkopikusan pontos megismerése és a szigorú kompozíció Bartóknál gyakran találkozik a parlando-rubatóval, azzal az előadói szabadsággal, ami ide visszavezetve improvizációként lett a jazz alapeleme, igaz, sok más irányból megtámogatva.
Másfelől közelít Sárik Péter, amikor Bartók egyetlen operáját fordítja le közérthető nyelvre; és közérthető nyelv alatt itt a jazzt érti. Sárik korábban is feldolgozott klasszikus műveket, A kékszakállú herceg vára fajsúlya és témája miatt azonban semmiképpen nem egyszerű falat, ám a zongorista triójának sikerült a zenedráma értékeit a könnyed elegancia keretei között megőriznie. Mindenképpen hatalmas vállalás a mű lazább karakterű feldolgozása, ám nem példa nélküli: Monsieur Verdoux című remek filmjében Charlie Chaplinnek is sikerült érzékletesen megragadnia a középkorig visszanyúló Kékszakáll-históriát.
