Előző cikkemben arról írtam, hogy a zene nem a lejátszóban, nem a hangfalban, hanem az agyunkban születik meg. Ha egy szimfóniában ránézek a csellókra, jobban hallom őket. Na de mi van, ha ránézek a karmesterre, akit valamiért nem szeretek? Más lesz-e ettől a zene, amit hallok?
Ez a kérdés már az előző cikkem írásakor megfogalmazódott, és volt is kész válaszom. Közben azonban a színházi zaklatások körüli botránytól hangos a világ, és ennek kapcsán újra átgondoltam, mit is tesz hozzá az agyunk az esztétikai élményhez.
Máshonnan közelítve: arról szólt volna e dolgozat második része, hogy az emberi minőség objektíve tetten érhető-e egy előadásban, a jó ember jobb zenész-e, a rossz meg rosszabb. És volt erről egy prekoncepcióm. Ám mikor elkezdtem példákat keresni, pl. eszembe jutott XY, aki elhagyta feleségét két kicsi gyerekkel, rá kellett jönnöm, nem tudom megmondani, milyen karmester, mert mivel ismerem a történetét (meglehet, csak az elhagyott feleség olvasatában), azóta sem hallottam vezényelni, mert egyszerűen nem érdekel. Vagyis még azt se mondhatom, hogy az agyam befolyásolja az esztétikai élményt, mert nem az esztétikai élményt befolyásolja, hanem az élmény lehetőségét.
Annyira autonóm a zenei ízlésem, hogy ha valakit szeretek, ha valaki szimpatikus, attól még meg tudom ítélni („objektív-szubjektíve”, persze), hogy milyen. De legalább elmegyek a hangversenyére, meghallgatom a felvételét – vagyis kap esélyt. Meglehet, magamat fosztom meg a jó esztétikai élmény lehetőségétől, ha az antipatikusakat nem hallgatom meg, de nekem Gergijevről Putyin jut eszembe, és félek, nemcsak zenén kívüli ítéletemet támasztom alá, mikor zenélésében is üres erőszakosságot érzek. De azt érzek, akkor meg minek hallgassam.
Aztán arra gondoltam, alighanem azért is szeretem a régi felvételeket, mert mondjuk Nikisch Artúr feleségével nem beszélek (OK, van a Nikisch Artúr becenevű kedves ismerősöm, kedves feleséggel, akivel szintén jó rég beszéltem, de most nem róla van szó). És marhára nem érdekelnek a régi pletykák, el is felejtem őket, nekem nem érdemes életrajzi könyveket ajánlani, a névmemóriámnál csak az arcmemóriám gyengébb (tudnék mesélni letűnt tanári pályámból sztorikat, de majd talán máskor). Vagyis a régiek esetében nincsenek külső körülmények.
De ez sem igaz. Mert azt azért tudom, hogy pl. Willem Mengelberg nem vezényelhetett a háború után, politikai okokból, mondván, hogy kollaboráns. És én ebben a vitában sem szeretnék részt venni, mert nem tudok hozzá eleget – ha tetszik, itt is ugyanaz történik, mint a mai, hűtlen karmester esetében, csak épp fordítva: Mengelbergnél ugyanis nem a koncertjére nem megyek el, hanem a másik dolgot – a politikait, a zenén kívülit – nem engedem be az agyamba, hanem szimplán sajnálom azt a sok-sok előadást és felvételt, melyek 1945 után nem jöhettek létre. Majd ha egyszer ráérek, netán más miatt érdekelni kezd Mengelberg – az ember – sorsa, akkor majd megpróbálok árnyalt képet alkotni róla, nemcsak a zenészről, hanem az emberről, a közszereplőről(?) is, addig viszont marad az előítélet és a sajnálat. És az élvezet, ha mondjuk valamelyik Schubert-szimfóniáját hallhatom.
És persze a másik Wilhelm, Furtwängler esetében van is ilyen árnyalt képem, melyből nem az derül ki, hogy kollaboráns lett volna, ahogy nem volt kollaboráns mondjuk Kocsis Zoltán vagy Nádas Péter sem pusztán azért, mert a Kádár-korszakban élt és alkotott (noch da zu, sokszor épp a Kádár-korszak ellenében). De Furtwänglert nem ezért szeretem, hanem pl. a Schubert-szimfóniáiért, hogy csak egyet emeljek ki, viszont haragszom a Jascha Heifetz körüli bandára, akik nem engedték be a nem üldözött német zenészeket Amerikába, mondván, hogy kollaboránsok, valójában gyarló kenyéririgységből. De Heifetz esetében az emiatti ellenszenv nem elég ahhoz, hogy egynémely felvételeiért rajongjak (másokért meg ne).
Előítélet az is, hogy Bruno Walter kedves, Toscanini meg mondjuk zsarnok, de van zenei alapja. Mindkettejüket nagyra tartom, Walter zenéje számomra emberibb, melegebb, kedvesebb, Toscaninié olykor logikusabb, néha ridegebb, de sosem embertelen. De fogalmam sincs, mondjuk melyikükre bíztam volna rá a gyerekemet, nem tudom, Walter mosolya csak a lemezborítón vagy a kevés fennmaradt próbáján volt-e vonzó, vagy valóban ilyen kedves és szelíd volt. Nem is érdekel, és ne tessék nekem normanlebrechtezni, mondtam, hogy nem érdekelnek a pletykák. Meglehet, önvédelemből.
Mert alapjában nem az a célom, hogy minél kevesebbeket hallhassak, és nem akarok úgy járni, mint pl. egy közeli rokonom, aki egy közeli rokona magánéleti problémái miatt meggyűlölte a zongorát. Szegény zongora nem tehet semmiről, pláne nem Schubert vagy Beethoven vagy Bartók, mégis értem én, és csodálom, hogy az empátia mire nem képes.
Engem a zenében tehát a zene érdekel, emiatt igyekszem azt gondolni – a lehetőségekhez mérten –, hogy minden zenész jó ember. Az agyam meg szűrje inkább csak a zajt.
