Sűrű nyara volt Langer Soma énekesnek, a Budapesti Operettszínház művészének. Az évad július végéig tartott, de a munkát utána sem hagyta abba: voltak önálló fellépései, közreműködött visszatérő vendégként színházi produkcióban, és első alkalommal mutatkozott be a Budavári Palotakoncerten, a debütáláshoz ráadásul egy szívének különlegesen fontos partnert kapott. Szerencsére azért a pihenésre is maradt ideje, töltött időt kisfiával, nézett musicaleket Londonban, és operettes kollégáival is nyaralt. Amikor beszélgetésünkhöz időpontot egyeztetünk, szabadkozik, hogy igazodhatnánk-e az énekórájához.
– A nyári szünetben sem maradnak abba az énekórák?1
– A nyaralástól függően van az énekórákban is szünet, de egy-egy nagyobb fellépés, pláne egy Budavári Palotakoncert előtt elengedhetetlen, hogy megfelelően felkészüljünk és átvegyük az anyagot. Most pedig, ahogy közeledik az évadkezdés és a Kálmán-gála bemutatója, egyre fontosabb, hogy jó állapotban legyen a hangunk.
– Nyaraláskor egyébként másként kell vigyázni a munkaeszközötökre, a hangotokra?
– Nem hiszem, hogy ez évszakfüggő lenne, szerintem alapból odafigyel az ember az életmódjára, próbálja kímélni a hangszalagjait. Nincs külön téli vagy nyári recept, talán csak annyi, hogy egy nyáresti fellépésnél sokkal kevésbé tanácsos az egész napot kint tölteni, mert az energiákat a Nap, a hőség sokkal hamarabb leszívja.
– A Palotakoncerten idén léptél fel először. Miért kellett ennyi időt várni a debütre?
– Egyrészt az élet hozta így, másrészt viszont műfaji adottság, ugyanis az operettszerzők nem voltak túl kegyesek hozzánk, baritonokhoz. A mi hangfajunknak nem túl széles gálaszám-repertoárja, ami eleve behatárolja a műsorösszeállítást. Jelenleg hárman vagyunk a társulatban baritonok az Operettszínházban Erdős Attilával és Pete Ádámmal, és osztozunk a lehetőségeken. A János vitéznél hármazódtunk le először Bagó és a Strázsamester szerepében, ott játszottunk először váltva úgy, hogy hármónkból kettő mindig színpadon van. Talán a többiek nevében is elmondhatom, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert nincs köztünk rivalizálás, féltékenység, hanem drukkolunk, segítünk egymásnak. Inkább inspirálónak mondanám ezt a helyzetet, nem versengésnek.
– A koncert estéjén másképp izgultál, mint általában?
– Az életben mindig van egy egészséges drukk, de a gálák előtt ez egy picit felerősödik. Amikor egy teljes előadást játszunk, a két-három hónapos próbaidőszak alatt felkészül, az emberbe beleívódik a szerep, megvan az ív, amit játszani kell. Egy gálán nem elég az, hogy fölmegy az ember a színpadra, elénekli a számot, hanem abban az egyetlen dalban sűrítetten kell megmutatni az adott karaktert. De nemcsak azért is volt bennem a szokásosnál több izgalom, mert nagyon megtisztelő volt, hogy végre én is felléphettem ezen a jubileumi eseményen. Az, hogy Oszvald Marikával énekelhettem egy duettet a Csókos asszonyból, egészen különleges élménnyé tette számomra a Palotakoncertet. Marika gyermekkorom ikonikus alakja, valójában miatta akartam színész lenni. Hároméves voltam, amikor Iluskaként láttam őt a színpadon, halálosan szerelmes lettem belé, és János vitéz akartam lenni, hogy elvehessem őt.
– Már tizedik alkalommal lépett fel a társulat az Oroszlános udvarban. Te hogy tapasztaltad, van a helynek szelleme?
– Aki csak egyszer is járt ott, az pontosan tudja, milyen csodálatos ez a hely! Amikor pedig az ember fölmegy arra a színpadra, bizony, egy picit először meg van illetődve, de a tér, a hangzás hirtelen fölturbózza. Elképesztően jó érzés az Oroszlános udvar közepén állni, mögöttem egy több mint negyven tagú szimfonikus zenekarral, előttem rengeteg emberrel. Arra persze figyelni kell, hogy ez mégiscsak egy nyitott tér, a falak másképp verik vissza a hangot. Nekünk is jobban kell koncentrálni, hogy ne vigyen el a visszhang, de az igazi nagy munka itt a hangosító kollégáké.
– Tudjuk, milyen vagy gálaelőadónak. És gálaközönségnek?
– Szerintem nyitott és hálás. Természetesen másféle elvárással ülök be egy koncertterembe, nem olyan katarzist várok attól az élménytől, mint egy színdarabot nézve, amikor a történet is visz magával. Egy gálán teljesen átadom magam a zenének és az előadóknak.
– Az új évadban az első premiered a Te rongyos élet című Kálmán Imre-est lesz. El lehet árulni, mit hallhat tőled a közönség?
– A szólóm Az obsitosból, egy kevésbé ismert Kálmán-darabból lesz, de egyelőre többet nem árulnék el. Annyit viszont elmondhatok, hogy a rendező, Homonnay Zsolt sokszínű és izgalmas műsort rakott össze. Rá lehet majd csodálkozni a nagy slágerekre ugyanúgy, mint az életmű rejtőzködő darabjaira. Ezek, mint Az obsitos is, méltán vagy méltatlanul elfelejtett művek, ezt nem tudom megítélni, de az biztos, hogy vannak bennük remek zenék, és egy gála arra is jó alkalom, hogy ezeket megismertessük a közönséggel.
– A Te rongyos élet egyik előadásával az Együtt az Autistákért Alapítványt támogatjátok, az előző évadban a Lelenc Kutyamentő Egyesületet segítettétek. Miért feladata egy színháznak a jótékonyság?
– Felelősséggel tartozunk, és nem csupán színházként, hanem önálló művészként is, hogy kiálljunk a jó ügyek mellett. Kötelességünk segíteni, ha a művészetünknek köszönhetően ezt megtehetjük, és az ismertségünk által jóval több embert érhetünk el. A Budapesti Operettszínház vezetősége szerencsére szociálisan érzékeny, és kifejezetten odafigyel arra, hogy minél több karitatív lehetőséget megragadjon.
– Időnként kirándulsz más műfajokba is, de leginkább operetteket játszol. Jelent ez beskatulyázást?
– Egyáltalán nem. Annak ellenére sem, hogy az Operettszínházban valóban többnyire tényleg operetteket játszom, de ezek annyira különböző karakterek, hogy sokféle színt meg tudok mutatni magamból. A Marica grófnőben egy, a magyart törve beszélő komikus figurát alakítok, a Csárdáskirálynő intrikus Ronsdorfjaként pedig csak két jelenetem van, de azok a darab dramaturgiájában nagyon meghatározóak. A Strázsamester és Bagó megint mást hívnak elő belőlem. Aztán ott az István, a király az aktuális hatalomhoz dörgölőző, mindig számító főura, és teljesen más véglet a Rozsda Lovag rablója, amit aztán tényleg ki lehet erősen színezni.
– Ezt a két szerepet a rockopera és a musical műfaja miatt másképp játszod?
– Én a zenés színházat szeretem, függetlenül attól, milyen műfaj, és talán ezért nem is teszek különbséget a feladatok között. Az István, a királyból jó pár produkciót láttam, és azokhoz képest is merem állítani, hogy Székely Kriszta nagyon erős, tiszta, sallangmentes előadást rendezett. Jó benne lenni, és rengeteg fiatalt vonz be a színházba, ami egyáltalán nem elhanyagolható erény egy előadásnál. A Rozsda Lovag pedig kifejezetten gyerekeknek készült, akiknél őszintébb közönség nincs. Ha gagyit kapnak, az egyáltalán nem köti le őket, és ezt nyíltan tudatják, ha viszont valami érdekes és értékes dolgot adsz nekik, arra is azonnali a pozitív visszajelzés. Ez egy nagyon bájos és vicces történet, ráadásul nevelő jellegű is, mert játékosan és szórakoztatóan hívja fel a figyelmet a környezetvédelemre.
– A jövő évadban mi minden vár rád?
– A repertoáron levő előadások mellett lesz a Mária főhadnagyban egy nem túl nagy, ám annál izgalmasabb szerepem: Kossuthot fogom alakítani. Ez már csak azért is kihívás, mert még soha nem játszottam olyan karaktert, aki a valóságban is élt, és persze Kossuth magyar történelmi súlya miatt is érzek némi felelősséget. A Kálmán-gálához hasonlóan ezt az operettet is Homonnay Zsolt rendezi, aki nagyon jó barátom. De nem elsősorban ezért várom a közös munkát, hanem azért, mert rendkívüli zenés színházi szakembernek tartom. A létező összes zenés műfajban minden főszerepet eljátszott, belülről érzi és érti is ezeknek a speciális előadásoknak a működését, és a másik oldalon, rendezőként erre a tapasztalatra tud építeni. Izgatottan nézek elébe a próbafolyamatnak, mert biztos vagyok benne, hogy komoly felkészültséggel fog hozzá a munkához, és abban is biztos vagyok, hogy eredeti ötletei lesznek.
– Mondhatjuk azt, hogy elégedett vagy?
– Abszolút. Egy ideig hullámzó volt a karrierem, de mindig, amikor azt éreztem, feladom, itt a vége, mindig történt valami csoda, jött egy lehetőség, ami visszahozott és önbizalmat adott. A véletlen úgy hozta, hogy Simon Edit producer épp egy olyan időszakban látott, amikor abba akartam hagyni a színházat. Elhívott egy castingra, ahol megkaptam a Vámpírok bálja főszerepét, ami új löketet adott, és a pályám azóta szerencsére töretlenül, egyenesen ível. Azt csinálhatom, abból élhetek, ami a hobbim. Azt hiszem, ennél jobb üzletet az élet nem kínálhat.
