Az mekkora punk attitűd már, ha egy fiatal zeneszerző a Mohay Miklós születésnapjára írt darabjának azt a címet adja, hogy Nyugodt tájkép mohával? Balogh Mátéval Hollós Máté beszélgetett a Vántus István Kortárszenei Napok nyitórendezvényén, ezzel pedig kezdetét vette a sorrendben 51. szegedi mustra, amely napjaink zenéjét hivatott bemutatni.
Szóval, térjünk csak vissza egy pillanat erejéig a mohákhoz. Ki dobna el hirtelen mindent, csakhogy meghallgasson egy olyan kortárs zenei alaktást, amelynek az a címe, hogy Ruhige Landschaft mit Moos? Én egész biztosan nem. Még egy uncsi zongoradarab, amelyet akkor talált ki a művész, amikor nagymamájánál járt valahol egy észak-magyarországi kis településen – gondolnám, ha nem hallanám magát a szerzőt, Balogh Mátét nyilatkozni az ihletés mikéntjéről és apropójáról, jelesül Mohay Miklós zeneszerző 60. életévéről.
A legfiatalabb zeneszerző-generációban van valami. Nehezen tudnám megfogalmazni, mi az, hiszen mindenkinél másképp jelenik meg, különböző felfogásban és stílusban, egyéni megközelítéssel komponálnak. Egyáltalán: más a viszonyuk a zenéhez. Mintha nem abból indulnának ki, hogy van egyfajta hagyomány, amelyhez Kodály és Bartók országában hűnek kell lenni, és amely meghatározza a későbbi építkezés és fejlődés irányát – még akkor is, ha valaki történetesen eme hagyomány ellenében szerez zenét.
A zene, amely ma születik, a mának szól, és nem veti el azt a szándékot, hogy a fiatalokhoz is eljusson,
véleményem szerint, akkor jár a legjobb úton, ha szakít mindenféle elvárással. A mai fiatalokat már nem jellemzi az a kulturális beágyazódottság, másképp definiálják saját magukat. Az az információ- és ingerdömping, ami felénk árad mindenféle fórumon és médián keresztül, káros és pusztító tud lenni, de van egy terület, ahol áldásos tevékenységet fejthet ki. Ez pedig nem más, mint a komolyzene. Vagy klasszikus zene. Hogy ne komolykodjunk.
Az irodalomban, színházban korábban végbement az, ami a zene esetében csak megkésve. A komolyzene mindig túl komolyan vette magát. Fenntartotta magának azt az elitista pozíciót, amely meggátolta abban, hogy az újonnan érkezőket is befogadja közönségként.
Emellett állandóan reflektált, visszautalt, „belső poénokat” sütött el, amelyeket csak a kiváltságosok érthettek meg.
Maga Balogh Máté is utalt arra a nyitóbeszélgetésben, hogy korai darabjait telepakolta intellektuális játékokkal, stílusbravúrokkal, de csakhamar rájött, hogy rajta kívül bizony nem biztos, hogy sokan ismerik Stockhausen vagy Pierre Boulez világát, vagy akire épp reflektált az adott zeneműben.
Egy fiatal zeneszerzőnek is meg kell találnia a saját hangját, ez pedig azzal kezdődik, hogy eleinte tanul, majd elválik és leválik mesterétől, ahogy Balogh is tette Jeney Zoltán esetében. A saját út megtalálása valahol a lecsupaszításnál kezdődik. Ha elkezd tojni mindenre.
Baloghnak, elmondása alapján, nincsenek hosszú tervei komponistaként, leginkább aktuális gondolatai, ötletei vannak, amiket meg szeretne valósítani. Magával az alkotási folyamattal sem töltött el nagyon sok időt, a leghosszabb periódus egy hónap volt, amikor a szimfóniáján dolgozott. Meglehetősen eszköztelen, laza, őszinte, pont ezért tetszetős hozzáállás. Tehát
nem veszi magát túl komolyan, ezért vehető nagyon is komolyan,
amit csinál, ugyanis így fejt ki hatást. Így kommunikál. Ugyan Balogh tegnap nem adott választ Hollós Máté azon kérdésére, hogy ő vajon maga milyen zenét ír, hol helyezi el magát a zenei térképen, ezt a hallgatókra bízza.
Csak úgy, mint azt az ötletet, hogy miként szólhat egy marimbaszóló után egy hirtelen megdörrenő torzított gitár. A gondolatok eme szabad folyása már a nyitókoncerten talál ránk, ahol épp Huszár Lajos Toccata című darabját gondoljuk tovább…. egyelőre csak fejben. A kortárszenei fesztivál első kamaraestje amolyan kezdeti ráhangolódás: miniatűr darabok, egy vagy két hangszerre írt kompozíciók váltják egymást, amelyek inkább impresszióként hatnak, nem telepszenek ránk, a játékos vonalat erősítik.
Ez el is éri a hatást, a nézőtéren sok fiatalt látni, akik szemlátomást élvezik a koncertet. A Szent-Györgyi Albert Agóra nagyterme talán ideálisabb helyszínként funkcionál, mint a korábban megszokott Fricsay-terem, talán épp azért, mert az új épület friss dinamikával egészíti ki a rendezvény jellegét: kifejezetten jól hatnak egymásra.
A Vántus-napok felütése tehát kifejezetten frissítő volt.
A nap végén a vacsoránál már kellően lökött gondolatok, érzések kavarogtak bennem, és azon gondolkodtam, vajon hogyan mutathat a torzított gitár egy kortárszenei fesztivál összefoglalójában. Csak remélni tudom, hogy kellően jól.
