A felhasított és kilyuggatott vásznakkal híressé vált Lucio Fontana életművének eddig kevésbé ismert része tekinthető meg a Pirelli csarnokában.
A festészetet, szobrászatot és építészetet egyesítő alkotások rekonstrukciói eredetileg 1949–1968 között készültek különböző helyhez kötött megrendelésekre, viszont ezeket később elbontották. A munkák akkoriban szokatlannak számító anyagokból, neoncsövekből, UV lámpákból és fluoreszkáló festékből készültek. Jóllehet a neoncsövet, mint művészeti eszközt korábban már a magyar származású Gyula Kosice is használta, Lucio Fontana újítása, hogy azt a tér percepcióját megváltoztató elemként alkalmazta.[i]
A bejáratnál gigantikus fénygubanc világít a kék mennyezeten. A fényszobor (Struttura al neon per la IX Triennale di Milano, 1951/2017) egyike az 1951-es eredeti két lehetséges újjáépítésének a milánói Museo del Novecento tetőterében függő párjával együtt. A Fonti di energia, soffitto al neon per „Italia 61” (1961/2017) a másik mennyezetre tervezett environment a tárlaton. Ugyan a hétemeletes zöld és kék neoncsövekből álló szerkezet a kiállítás legmonumentálisabb munkája, mégis elveszik a hangár magas falai között. Ennek oka, hogy az alkotó a kisebb léptékű és nyolcszögletű torinói pavilonba tervezte, ahol a mű hatását a falakat beborító csillogó alumínium tovább fokozta.
A fennmaradó kilenc építmény mind zárt tér, legyen az alacsony falú szoba, labirintus vagy folyosórendszer. A művek címében (ambiente spaziale) az „ambiente” jelenthet környezetet, helyiséget de átvitt értelemben légkört, hangulatot is. A „spaziale” szó egyszerre utalhat a térre és az űrre is. Az időrendben felállított terek kiindulópontja az Ambiente spaziale a luce nera (1948–1949/2017), amely keskeny boltozatos helyiségből és a plafonról lelógó színes fluoreszkáló papírmasé lényekből áll. A cím második fele a falakon elhelyezett UV lámpákra utal, amelyek bizonytalan fénye megnehezíti a tájékozódást a félhomályban.
A felfüggesztett szobor motívuma majdnem tíz évvel később tért vissza a fából készült Tejút formájában (Ambiente spaziale,1967/2017). Csillagokkal és bolygókkal telehintett galaxis képét idézik az Ambiente spaziale: „Utopie” nella XIII Triennale di Milano (1964/2017) falán hullámzó két neonsor és a süppedős gumipadlójú Ambiente spaziale (1966/2017) apró zöld fényei. Az illuzionisztikus térben a látogató úgy érezheti magát, mintha egy háromdimenziós Victor Vasarely festményben sétálna, elveszíti a tájékozódóképességét és a fizikai egyensúlyát.
A sötét termek után folytatódik a kubricki helyszíneknek is beillő helyiségek sora. Az Ambiente spaziale a luce rossa (1967/2017) kellemetlen vörös fényű labirintusában az ember feszengve próbálja magát átpasszírozni a keskeny folyosókon. A minimalista festményeket idéző Ambiente spaziale con neon (1967/2017) a kiállítás egyik legnépszerűbb alkotása. A megsimogatható bársonyos ciklámen falakat lágyan ívelő fehér neoncső szeli át. A szín testet ölt, a csend és az üresség pedig érzéki tapasztalattá válik.
Az ambienték idővel egyre tágasabbá és világosabbá váltak. Az utolsó tér egy fehér labirintus (Ambiente spaziale in Documenta 4, 1968/2017) protestáns templomhoz hasonlóan csupasz falakkal és átható éles fénnyel. A járatokat az alkotó háromdimenziós védjegye, egy hasadék zárja le.
Lucio Fontana kiáltványaiban a futuristákkal ellentétben nem üzent hadat a múlt művészetének, hanem a modern technika eszközeivel kívánta azt megújítani. Illúziókeltő, sokszor lebegőnek ható munkái sokat köszönhetnek a barokk térfelfogásának. Felfelé, a magasba törekszik, a falakon és lapos mennyezeteken végtelen távlatok látszatát keltve. Mesterséges égboltja azonban az űrkorszak ege, amelyet felhőkön üldögélő puttók helyett magányos galaxisok népesítenek be.
A kiállítás 2018. február 25-ig tekinthető meg a milánói HangarBicoccában.
A fotókat a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre.
[i] Kiállítást kísérő füzet (Lucio Fontana „Ambienti/Environments”) 2017, pp. 6, 8.
