Ligeti György hegedűversenyével lép fel Kelemen Barnabás május 30-án, a magyar klasszikus zene napján a pécsi Kodály Központban. Napjaink egyik legkeresettebb hegedűművésze 25 éve találkozott először a művel, az ő nevéhez fűződik ugyanis a végleges verzió magyarországi bemutatása. Ligeti munkássága mellett arról is beszélgettünk Kelemennel, hogy milyen élményei kapcsolódnak Kocsis Zoltánhoz és a Pannon Filharmonikusokhoz.
– Hogyan viszonyul Ligeti György életművéhez?
– Minél jobban megismerem Ligeti műveit, annál inkább egyértelművé válik, hogy mennyire a végletek embere volt. Nem bánt csínján a gesztusokkal, a hegedűversenyében például helyenként hét- vagy nyolcszoros pianissimo és fortissimo jelzéseket írt. Művei közül az első vonósnégyesét, a Metamorfózisokat ismertem meg először, amiből egy olasz koreográfus segítségével később egy táncos produkciót állítottunk színpadra a Kelemen Kvartett-tel a Kaposfesten. Óriási élményt jelentett, akárhányszor adtuk elő.
Mi, hegedűsök büszkék vagyunk arra is, hogy írt egy különleges triót kürtre, hegedűre és zongorára, amit én is és feleségem is sokat játszottunk már. Ez a darab közel enged a Ligeti által megteremtett világhoz, ami egyértelmű folytatása a 20. század első felének, vagyis Bartók, Kodály, de Lajtha László, Veress Sándor és Dohnányi Ernő zenéjének is.
Ligeti nagyon kötődött a magyar népzenéhez, ugyanakkor képes volt egyedi hangot létrehozni.
Ha valaki ismeri a főbb műveit, valószínűleg be tudja azonosítani azokat a darabjait is, amiket korábban még nem hallott. Kevés ilyen zeneszerzőt tudok mondani a 20. század második feléből – számomra Kurtág György, Eötvös Péter és Karlheinz Stockhausen tartozik még ide.
– Rátérve magára a hegedűversenyre, a mű második verzióját ön játszotta először Magyarországon.
– Így van, a darab eredetileg három tételből állt, de Ligeti később átdolgozta öttételesre. Ezt a változatot mutathattam be én 1998-ban Budapesten, Vásáry Tamás vezényletével. Érdekesség, hogy az első verziót épp Pécsett játszották először Magyarországon, így a darab tulajdonképpen „visszatér” a hazai bemutató helyszínére. Ráadásul Ligeti születésének 100. évfordulója után két nappal lesz a koncert.
– A ’98-as bemutató alkalmával tudott találkozni Ligetivel?
– Sajnos a mester nem volt olyan jó egészségi állapotban, hogy el tudjon jönni. De a koncertet élőben adta a rádióban a BBC, ami nemcsak Pesten és Londonban ment, hanem Európa nagyobb városaiban is, így a Hamburgban élő Ligeti is meg tudta hallgatni. Utána írt egy kedves levelet, amit a mai napig féltve őrzök. Nagyon tetszett neki az általam írt kadencia, annyit jegyzett csak meg, hogy fontolóra kellene vennem, hogy ne énekeljek benne… Beleírtam ugyanis egy éneklős részt, amit az akkori falzett hangomon adtam elő, de azóta már az altfuvolára bízom ezt a szólamot. (nevet)
– Hogyan érlelődött önben a mű az első előadás óta?
– Úgy tapasztalom, hogy amit az ember 25 éves kora előtt tanul meg, az teljesen másképp marad meg a zsigereiben, a reflexeiben. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a darabot 20 évesen tanulhattam meg, mert képes voltam akkor a mélyére menni és kívülről játszani. Az akkori elmélyültség ma is érződik, a lehetetlennek tűnő állások és akkordok „visszajönnek” a kezembe.
A darab nálam olyan nagy hegedűversenyekkel érlelődött együtt, mint például Brahms, Bartók, Mendelssohn, Csajkovszkij vagy Sibelius művei.
Ezzel szemben azok a versenyművek, amelyeket jóval később, felnőtt fejjel tanultam meg, sokkal kevésbé maradtak meg. Egyrészt nem ugyanúgy működik a memória, mint 20 évesen, másrészt kevesebb idő jut a felkészülésre, hiszen ott van a család és a tanítás is.
– A koncert május 30-án lesz, amely Kocsis Zoltán születésnapja okán a Magyar klasszikus zene napja. Milyen élmények jutnak eszébe Kocsissal?
– 3–4 éves lehettem, amikor először találkoztam vele. A szüleim zenekarával, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral próbált, és már akkor hihetetlenül magával ragadott a zeneisége és a személyisége. Pár évvel később, 6 éves koromban, amikor egyszer Zoli a szomszédunkban, Rolla Jánosnál járt (Kossuth-díjas hegedűművész, a Liszt Ferenc Kamarazenekar akkori koncertmestere – a szerk.), elkezdtem kérlelni édesanyámat, hogy hívja át Zoli bácsit, és hadd játsszam el neki a Kis kece lányomat. Mivel jóban voltak, Zoli átjött meghallgatni, ami nekem egy életre szóló élmény volt. Nagyjából 25 évvel később lemezre vettem vele ezt a népdalt Bartók átiratában a Hungaroton Bartók Új Sorozat részeként.
Messziről nézve ez egy nagyon szép ív a kettőnk munkásságát tekintve. Számos koncerten és fesztiválon léptem fel vele együtt, és a vonósnégyesemmel is sokat játszottunk neki.
– A Pannon Filharmonikusokkal mióta játszik együtt, és milyen a kapcsolata velük?
– A pécsi zenekar volt az első, amelynek bekerültem az évadjába 1997-ben: Dvořák hegedűversenyét adtuk elő a pécsi színházban. Onnantól kezdve pedig a nem budapesti zenekarok közül tőlük kaptam a legtöbb meghívást, előfordult, hogy egy évadban többször is dolgoztunk együtt. Nemcsak szólistaként, hanem koncertmesterként és karmesterként is voltam náluk.
Ez mindig kiemelkedő élményt jelent számomra, amelynek több vetülete is van. Egyrészt nagyon személyes a kapcsolatom a zenekar igazgatójával, Horváth Zsolttal, mindig várom, hogy találkozhassak vele. De ugyanezt mondhatom el az általa meghívott karmesterekről, leginkább Bogányi Tiborról. Őt 1995/96 óta ismerem, és szoros kapcsolat fűz hozzá barátként és kollégaként is, ráadásul ő a keresztapja a legnagyobb lányomnak. Inspiráló és meghatározó a zenekari tagokkal való viszony is, akikkel mind emberileg, mind zeneileg nagyon jó együttműködni. Ritka, hogy egy zenekar ilyen mértékű fejlődésen menjen keresztül 20 év alatt.
A Kodály Központ is fontos nekem, ez az egyik kedvenc termem. Nagyon jó volt látni azt a folyamatot, ahogy a magyar zenei élet egyik jelentős pontjává vált. Nem véletlen, hogy ott vettük lemezre Balázs Jánossal Brahms hegedű-zongora szonátáit, a Kelemen Kvartett-tel pedig Bartók összes vonósnégyesét is ott tervezzük rögzíteni. Tudok olyan Grammy-díjas amerikai zenei rendezőről is, aki kifejezetten Pécsre jött felvételt készíteni.
És talán a legfontosabbat hagytam a végére, hogy Pécsett csodálatos közönség van, akik mindig nagy szeretettel fogadnak, akár szólistaként, akár kamarazenészként jövök hozzájuk. Mennyiségi limit számukra nincs, csak minőségi.
