Teodor Currentzisért általában vagy rajonganak, vagy utálják, mondván, hogy pozőr, show-elemekkel operál, és munkásságában nincs semmi más, csak öncél. Én a kettőt vegyítem. Valószínűleg nem azzal tűnik ki pályatársai közül, hogy olyan hűen ragaszkodik a kottához és a zeneszerző eredeti szándékához, mint például Christian Thielemann, interpretációi más miatt egyediek. Mert azok, ehhez kétség sem férhet. A kérdés az, hogy elfogadjuk-e egyéni megszólalásának eredőjét, okait és kereteit? Ha elkezdünk gondolkodni a problémán, az elvezet egészen odáig, hogy mi a művészet maga, mi a célja és miért jött létre? Már csak ezért megérte egy Currentzis-jelenség, nem?
Én még soha nem hallottam így Brahms Hegedűversenyét és Csajkovszkij 5. szimfóniáját megszólalni. A Brahms még hagyján is, a romantika kora óta nem kedvelem különösen a versenyműveket, nem szeretem, ha az az elsődleges cél, hogy valami (öncélúan?) csillogjon. Ez persze erős kifejezés, a concertók között nagyon sok mély mondanivalóval megkomponált darab van, de a cél alapvetően mégiscsak az, hogy a szólista megvillanthassa technikai tudását. Gyakran érzem, hogy a szólóhangszer konstans jelenléte megakasztja a zenei közlés folyamatát, még akkor is, ha cserébe ad valami mást.
Kelemen Barnabás, az Utópia Zenekar és Teodor Currentzis előadásában már a legelső pillanattól kezdve azt éreztem, hogy itt valami egészen más történik ahhoz képest, amit korábban megszokhattunk. Olyan szinten együtt mozgott a hegedű és a zenekar, hogy egy organikusan építkező, épp abban a pillanatban születő zenefolyamot hallottam, amely ott és akkor teremtődött. Egyszer csak indokoltnak éreztem a hegedű jelenlétét: Barnabás ezer színnel és hangerővel játszott, a gyakran leírt és elkoptatott kritikusi fordulat itt új értelmet nyer: valóban együtt lélegzett a zenekarral.
Nem a szólista volt a fontos, nem is a zenekar, hanem az egész egyben. Na jó, Currentzis kicsit sokat ugrált, és showmankedett, de végig azt a benyomást keltette, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi történik körülötte, dirigálás közben még a közönségre is kinézett, pont úgy, ahogy mi vezetés közben a visszapillantóba tekintünk. Nem tudom, és nem is tisztem eldönteni, hogy amit hallottunk aznap este a Fesztivál Akadémia Budapest jóvoltából a Müpában, mennyiben történt a zeneszerzők szándéka szerint. Ugyanis nem érdekel. Mégpedig azért, mert egy valós értékeket felmutató, a saját művészi igazságát szinte minden percben felmutató alkotás jött létre. A hatalmas apparátus, a hangszerek unortodox térbeli elhelyezése, Currentzis ugrálása és egyéb hülye mozdulatai létrehoztak valamit, amin érezhető a minőség.
Az, hogy nem követi valaki a partitúrát, és hangosabban vagy épp halkabban játszik, mint ahogyan le van írva, önmagában nem istenkáromlás, ha és amennyiben a többi hang kontextusa igazolja ezt. Véleményem szerint Currentzis esetében ez történik. Ezt hívják tehetségnek. Ezt hívjuk művészetnek.
Van a massza és vannak a Currentzisek. És a Thielemannok. Biztosan jó sok van belőlük, csak nem ismerem, nem ismerjük őket. Valószínűleg a zenészeket is hajtja a megfelelési kényszer, amely igazodást jelent valamiféle stílushoz, vagy a hagyományhoz, és nagy igyekezetükben pont a lényeget, igazi tehetségüket nem fedik fel, mert gyávák. Aztán ott van a másik véglet: amikor kevésbé tehetségesek üzennek hadat az eddig gyakorlatnak, narratívának és paradigmát akarnak váltani. Csak éppen nem sikerül nekik, mert híján vannak a valódi teremtő képességnek. Istenem, milyen sok van belőlük!
És ott vannak a bátor tehetségesek. A nehéz emberek, az öncélú zsenik, akikben mindkét képesség megvan: a tehetségük és az újítókészségük. Thielemann kapellmeisteri mivolta, miszerint végletekig ragaszkodik a kottához, számomra (és jelen korunkban furcsa módon) szintén újításnak számít. Mert konzekvens és mert minőségi. És mert meghökkent, de nem olcsó módon teszi. Keresi az új utakat, és kesztyűt dob a sorsnak. (A klasszikus zenére bőven ráfér. Egy egész kesztyűgyárat lehetne csak erre alapozni.) Valóban megkérdőjelez, valóban lelkesít, és ugyanakkor el is bizonytalanít, az esztétikai élvezettel együtt intellektuális dilemmát is okoz. Teremt és tematizál. Én ezt látom a művészet lényegének.
Teodor Currentzis és az Utópia Zenekar müpás koncertjén egy kicsit belekukkanthattunk abba az alkotó-teremtő folyamatba, amit művészetnek hívunk. Igazából az sem lényeges, hogy átélünk-e katarzist a végén vagy sem. Döbbenten figyeljük a hallottakat, szinte végig, mert annyira elszoktunk ettől. Belekényelmesedtünk a prémium kultúra fogyasztásába. Dobálózunk a nevekkel, hogy ez a karajanos Beethoven vagy az a tebaldis Tosca, és hát az az öt Knappertsbusch-féle Parsifal, hát az aztán…. az aztán kész. Inkább ne jusson eszünkbe 30 év múlva, hogy ki dirigálta ezen a napon Brahmsot és Csajkovszkijt Budapesten, csak maradjon meg az élmény.
Persze, hogy eszünkbe jut majd. És ez nem utópia.