Május 30-án a cseh zene világszerte elismert specialistája, a máltai születésű, de Kanadában nevelkedett Charles Olivieri-Munroe karmester első ízben érkezik a Pannon Filharmonikusokhoz. Magyarországhoz kapcsolódó élményeiről és a közép-európai zenei hagyományokról beszélgettünk.
– Máltán született, Kanadában tanult, majd pedig Közép-Európában találta meg önmagát. Tudatos volt a választása?
– Kanadában nevelkedtem, ahol akkoriban jelentős magyar, lengyel és csehszlovák közösség élt, rám pedig igazán nagy hatást tett az általuk megismert közép-európai zenei hagyomány, különösen az a karmesteriskola, amit Karel Ančerl képviselt. A 70-es évek elején ő volt a Torontói Szimfonikusok fő-zeneigazgatója is. Eldöntöttem, hogy ebbe az irányba szeretném fejleszteni a tudásom, a berlini fal leomlása után pedig lehetőségem nyílt, hogy ide is utazzak.
– Azóta pedig már több magyar zenekart is vezényelt. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– A magyar zenei életnek mindig is hálás leszek, hiszen fiatal karmesterként az első felkéréseim egyikét egy magyar együttestől kaptam, ami egy soha vissza nem térő alkalom volt. Több városban, köztük Debrecenben és Szombathelyen is koncertezhettem. Az utóbbi években szoros kapcsolatot alakítottam ki a Nemzeti Filharmonikusokkal, akikhez a jövő évadban is visszatérek, a Pannon Filharmonikusok élén pedig Bogányi Tibor meghívásának köszönhetően most debütálok majd.
– A nemzetközi sajtó Dvořák-specialistaként tartja számon. Egyetért ezzel?
– Több mint 15 éven keresztül voltam az Észak−cseh Filharmonikusok zeneigazgatója. Amikor a zenekarhoz érkeztem, nyitni szerettem volna, többek között a számomra fontos szerzőkkel, Elgar vagy Franck műveivel bővíteni a repertoárt, de rá kellett jönnöm, hogy ez mindaddig nem fog sikerülni, amíg én magam nem beszélem igazán az együttes zenei anyanyelvét, Dvořák, Smetana, vagy Janáček műveit. Közösen kezdtük formálni egymást, miközben számos ritkaságot, keveset játszott művet is felfedeztünk. A pécsi közönség is ebből kap majd ízelítőt.
– A májusi koncertre Dvořák mellett Szymanowski és Szervánszky műveit hozza. Miért ezeket választotta?
– Szymanowski műveibe akkor szerettem bele, miután 2015-ben a Krakkói Filharmonikusok zeneigazgatója lettem. Pécsen a Koncertnyitányt adjuk majd elő, ami egészen különleges darab. Az életmű egy viszonylag korai, 1905-ös szimfonikus alkotásáról van szó, amely lenyűgöző hangszerelési érzékről és tudásról tesz tanúbizonyságot. Amikor először találkoztam vele, nem akartam elhinni, hogy nem egy Richard Strauss-művet hallok. Elhangzik az Újvilág szimfónia is, amely, ha azt vesszük, éppen az én szemszögemtől ellentétes nézőpont, hiszen Dvořák az amerikai élményeit fogalmazta meg benne, végül pedig Szervánszky klarinétra és zenekarra írt szerenádját adjuk elő Milan Rericha szólójával.
– Szervánszky, de már Szymanowski esetében is valódi 20. századi művekről beszélünk. A kortárs repertoárhoz mi a viszonya?
– Igaz, hogy jobban kedvelem a nagyobb szimfonikus apparátusra készült műveket, de nem válogatok a korszakok között. Számomra csak a zene létezik. A 20. század első felében volt egyfajta nyomás a zeneszerzőkön, hogy minél modernebb művek szülessenek, szinte egymásra licitáltak, de úgy vélem, hogy mostanra a klasszikus zene ismét kezd visszatalálni a közönséghez. Ez most egy új kihívás, amiben nekünk, karmestereknek is szerepünk van.
– Fel tudja idézni a legmeghatározóbb zenei élményeit?
– Ezek mindig egy szólistához, zenekarhoz vagy helyszínhez kapcsolódnak. Számomra az egyik legmeghatározóbb Krystian Zimerman zongoraművész életműve és személyisége, akivel mindig nagy öröm együtt dolgozni és hosszasan beszélgetni is. Sosem felejtem el, amikor az első operámat, Verdi Falstaffját vezényeltem Berlinben, vagy azt sem, amikor Gershwin-programot dirigáltam a New York−i Central Parkban. Különösen szeretek az Izraeli és a Montreali Szimfonikusokkal dolgozni, és nagyon várom a találkozást a Pannon Filharmonikusokkal is.