Közel tíz év után jövőre távozik a Nemzeti Színházból Barta Ágnes és Mészáros Martin. Ahogyan arról mi is beszámoltunk, rajtuk kívül további hat színész szintén máshol folytatja majd. Patakfalvi Dóra kérdéseire válaszolva a házaspár először nyilatkozott a felmondás okairól és az elmúlt évek nehézségeiről. Az interjú teljes terjedelmében a Telex oldalán olvasható.
– Kezdjük a végéről: miért mondtatok fel?
Barta Ágnes: A felmondás gondolata nagyjából három éve motoszkált már bennünk. Azt éreztük, nem biztos, hogy továbbra is ez a mi utunk, hogy itt találnak meg minket majd a legjobb feladatok. De a döntésnek több összetevője volt, a szakmai okokon túl a lelki egészségünk és a mentális jóllétünk miatt is úgy gondoltuk, hogy ezt meg kell lépnünk. Számomra nagyon sok szempontból terhes volt már az utolsó időszak.
– Három év hosszú idő. Mit mérlegeltetek ezalatt?
Mészáros Martin: Voltak olyan munkáink a Nemzetiben, amiket nagyon szerettünk, amik szakmailag olyasmit adtak, ami miatt valaki színész akar lenni. Hosszú évekig nagyon gördülékenyen ment a közös munka Attilával, könnyen és kényelmesen tudtunk vele együtt dolgozni, és a társulat nagy részével is jól kijöttünk. A Woyzecket és a Rocco és fivéreit például nagyon fontos munkáimnak tartom, az utóbbi rímelt kissé az életünkre is: vidékről fővárosba elszármazott fiatalok, a szegregáció és a be nem illeszkedés, a megbocsátás és a meg nem bocsátás problémái.
(…)
Mi mégis azt mérlegeltük, hogy szakmailag hová vezet az, hogy a Nemzetiben viszonylag izolálódtunk a magyar színházi szakmától; mert tény, hogy nagyon kevés magyar rendezővel dolgoztunk együtt: lényegében csak Zsótér Sándorral, ifj. Vidnyánszky Attilával, Csiszár Imrével és Berettyán Nándival. De a külföldi rendezők közül is esetleges volt, hogy visszatérnek-e hozzánk, vagy soha többé nem látjuk őket, így velük sem tudott kialakulni egy hosszabb távú munkakapcsolat. Pedig óriási kíváncsiság és éhség van bennünk más rendezők és más munkafolyamatok iránt. Harmincévesek vagyunk, és a hazai színházi szakmából alig-alig ismerünk másokat.
– A Nemzeti Színházból egyszerre nyolc tag távozik, köztük a két megsérült színész, a nyilvánosság ezért erősen arra gyanakodott, hogy a felmondások kiváltó oka a novemberi, súlyos színpadi baleset volt.
BÁ.: Igen, a baleset tényleg hatalmas törést okozott bennünk, ezt nem lehet eltagadni. De az igazi bizalomvesztést nem a baleset okozta, hanem az, ami azután zajlott a színházban. Ha elüt egy embert az autó, az szörnyű, de ha mások ezt karba tett kézzel nézik, és ott hagyják az út szélén, az igazi tragédia, és én azt gondolom, hogy ebben az esetben ilyesmi történt.
(…)
– Most sem az első megkeresésünkre vállaltátok el ezt az interjút.
MM.: Az alapvető probléma az, hogy nagyon nehéz bizonyos ügyekről tisztán beszélni. Mikor a Nemzetivel kapcsolatban történt valamilyen nagy port kavaró közéleti dolog, előfordult, hogy számonkértek bennünket, hogy miért nem nyilvánulunk meg, miért nem emeljük fel a hangunkat. De közben olyan szintre züllött le a közbeszéd az elmúlt néhány évben, és a kulturális életben olyan hangulat alakult ki, amiben már semmilyen véleményt nem lehet árnyalni. Ha tíz dologból kilenccel egyetértesz, eggyel viszont nem, akkor ezt az egyet fogják kiemelni. Ilyenkor mérlegre teszed, hogy be akarsz-e szállni a pálya széléről való bekiabálásba, ami ráadásul általában nagyon alpári, és nagyon nem illik a kultúrához. És sokszor félinformációkból tájékozódva kell véleményt formálni.
BÁ.: Nem lehet azt mondani, hogy ezzel és ezzel egyetértek, ezzel és ezzel viszont nem. Az utóbbi időben különösen azt éreztem, hogy az újságírók is csak ki akartak préselni belőlünk bizonyos mondatokat, amiket ők hallani akartak, mást pedig nem mondhattunk. Mintha csak teljes mellszélességgel lehetne kiállni emberek és ügyek mellett, nem szemlélhetsz valamit kritikusan. Ezért az, hogy most nem vagyunk senki kölykei, egy kényelmesebb pozíció. Sokáig azt hittem, hogy mindenáron tartoznom kell valahova, pedig ha nem tartozol senkinek teljes elszámolással, akkor sokkal szabadabban beszélhetsz. Számomra az a járható út, hogy csak szakmailag, vagy bizonyos ügyek mellett köteleződöm el, nem pedig személyek mellett.
A teljes interjú a Telex oldalán, ide kattintva olvasható.