A közelmúltban lett 70 éves Gőz László Prima Primissima díjas jazz-zenész, harsonaművész, a Budapest Music Center alapító igazgatója. Pályája szorosan összefonódik a BMC-vel, amely 1996-os megalapítása óta a főváros egyik legfontosabb kulturális szereplőjévé vált, és a közeljövőben épp a ház bővítését tervezik. Gőz Lászlót a BMC-t érintő kérdések mellett a tanulóéveiről és a tanításról, illetve arról is kérdeztük, hogy mennyi ideje jut a zenélésre.
– A születésnapja körül mennyire szokott visszatekinteni, és összegezni a történéseket?
– Külön ilyenkor nem szoktam visszanézni a múltba, nálam ez rendszeresebb dolog. Mindennap átgondolom egy picit, hogy mit is csinálok. Az ember általában a múlttal együtt szerkeszti a jövőt, ami a BMC esetében különösen igaz, hiszen 28 éve ugyanazon az útvonalon haladunk.
A születésnapomat mindig kerülöm egy kicsit, nem is ünneplem. Illetve azzal ünnepeltem, hogy a kvartettemmel, a Moment’s Notice-szal felléptem aznap este itt, a BMC-ben. A Budapesti Klasszikus Film Maraton záróeseményén játszottunk filmzenéket ifjabb Kurtág Györggyel, Lukács Miklóssal és Fekete-Kovács Kornéllal.
– 1996-ban alapította meg a Budapest Music Centert. Mesélne arról, hogyan jött az ötlet?
– A rendszerváltás utáni években azok az állami intézmények, amelyek addig a zenészeket itthon és külföldön menedzselték, lassan elfogytak. Megrendült ez a rendszer is, nem történt folytonos átemelés a múltból a jövőbe. Zenészként állandó küszködést okozott ez, főleg a jazz esetében, ahol az ember sok produkciót hív életre vagy játszik benne.
Felmerült bennem, hogy milyen jó lenne egy zenei információs központot létrehozni, az akkor még igen kis léptékű internetet felhasználva. Béreltem egy irodát a IX. kerületben, és az első félévben még csak ketten dolgoztunk. Mellette éltem az életemet, de mindennap bementem az irodába is. Gyorsan haladtunk előre: egy éven belül megalapítottuk a BMC Records lemezkiadót. (Nekem addigra volt már némi gyakorlatom ebben, mert producere voltam jó néhány jazz és klasszikus zenei lemeznek.)
17 évvel a megalapítás után jött létre a Budapest Music Center mint ház, ahol az összes olyan terület, amivel addig foglalkoztunk, helyet kapott: a stúdió, a koncertek, a jazzklub és a könyvtár. Visszautalva az első kérdésre,
a múlt ilyen szempontból meghatározó, mert a könyvtár most is a BMC központja, ahogy azt az elején elképzeltük.
Tehát a BMC az évek során nagy változáson nem ment keresztül. Változatlanul magánintézményként működik, ami évente kap támogatást az államtól és a MOL-Új Európa Alapítványtól, de a bevételek nagy részét az üzleti rendezvények biztosítják a ház számára. Ebből tudjuk finanszírozni az évi 400–450 koncertet és a lemezkiadást.
– Az épület megléte előtt már tartottak koncerteket más helyszínen?
– Igen, volt egy jazzfesztiválunk a Duna-parton, és szerveztünk koncerteket is, de messze nem olyan nagyságrendben, mint most. Ez egy nagy hiányosságunk volt, helyszínt kellett bérelni a koncerteknek és a lemezfelvételeknek, ami persze jóval több költséget vont maga után.
– A BMC vezetése mellett mennyi ideje jut a zenélésre? Hogyan tudja balanszban tartani a kettőt?
– Időszakosan szoktam játszani, de most épp összegyűlt annyi koncert december végéig, hogy jóval többet tudjak foglalkozni a zenéléssel, mint amennyit szoktam. Ez azt jelenti, hogy mindennap gyakorlok, mert megkívánja a hangszer. Normális esetben abba kellene hagynom így, hetvenévesen, de nem szándékozom ezt tenni. Elég speciális produkciókban veszek részt, hívnak szólistának, és a Moment’s Notice-szal is gyakran lépek fel. De az életem koncertek nélkül is száz százalékig kötődik a zenéhez.
– Mikor vált biztossá az életében, hogy zenész szeretne lenni?
– Nagy szerencsém volt, mert gyerekkoromban a Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába jártam, ahol édesanyám biológia–földrajz szakos tanár volt. Nagyon közel kerültem ott a zenéhez, szinte előbb tanultam meg énekelni és kottát olvasni, mint írni. Aztán egy reálgimnázium elvégzése után elkezdtem harsonázni, és onnantól nagyon gyorsan történt minden. Konzervatóriumba mentem, ahol jazz és klasszikus zenei szakon is végeztem, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola következett. Elkezdtem tanítani is, először a konziban, később pedig a Zeneakadémián, ahol 2010-ig maradtam. A BMC megnyitása után már nem fért volna bele az életembe a tanítás.
– Hogyan viszonyult az oktatáshoz?
– Nagyon szerettem, én is azok közé tartozom, akik nagyon fontosnak tartják a tanítást, mert az ember közben maga is sokat tanul. Egyrészt a fiatal növendékek képességei mindig egyre magasabbak,
másrészt ez egy letisztulási folyamat: az ember elmagyaráz, megtanít valamit, aztán később újra előveszi az adott témát, tehát folyamatosan benne van egy körforgásban.
– A BMC-vel milyen tervei vannak a jövőben?
– Szeretnénk kibővíteni a házat a mellettünk lévő két épülettel, ahol így létrejöhet egy nagyobb befogadóképességű terem. A színpadon nemcsak kamara-, hanem szimfonikus zenekar is elfér majd, és operaelőadásokat is lehet tartani. A jelenlegi tervek szerint 2026-ban indulna el a beruházás, és 2028/29-re készülne el a bővítés.
– Milyen operákat szeretnének majd bemutatni?
– Most az az elképzelésünk, hogy kortárs és barokk operákat fogunk műsorra tűzni. Az biztos, hogy az úgynevezett klasszikus operaházat nem fogjuk akadályozni, a zenei intézményeknek egyébként is megvan a maguk profilja. Az meg a másik, hogy nálunk nem mindennap lesz opera, hanem szépen beépül a műsorunkba. De majd az élet úgyis kialakítja ezt.