November 10-én a BMC-ben kerül sor az UMZE Kamarazenekar különleges tematikájú koncertjére, melynek keretében a Németországban élő, sorra a legrangosabb együttesek megrendeléseire alkotó Illés Márton egy darabja is elhangzik, méghozzá magyarországi bemutatóként. A művésszel alkotásról, a zene fejlődéséről, ízlésről és a budapesti koncertről is beszélgettünk.
– Hogyan került közel a zenéhez és a zeneszerzéshez?
– A nagymamának volt egy zongorája, amit már négyévesen felfedeztem magamnak. Egyértelmű volt a vonzódásom, visszagondolva pedig azt érzem, hogy mindig is azok a hangok, hangzások foglalkoztattak, amiket én magam gondoltam ki és idéztem elő. Folytattam a hangszertanulást, először zongoraművészként végeztem, de mellette mindig ott volt a zeneszerzés. A győri konzi után a bázeli főiskolára kerültem, ahol Gyimesi László volt a zongora-, a Ligeti-tanítvány Detlev Müller-Siemens pedig a zeneszerzés tanárom. Véglegesen úgy 25 éves koromban döntöttem a zeneszerzés mellett.
– Mennyire volt tudatos ez a választás?
– Bázel után a karlsruhei egyetemen folytattam, ahol akkori tanárom, Wolfgang Rihm, amikor közöltem vele, hogy a zeneszerzés mellett zeneelmélet szakra is szeretnék beiratkozni, összevonta a szemöldökét és egész egyszerűen azt mondta, hogy nekem zeneszerzőnek kell lennem. Ha valaki született valamire, akkor azt csinálnia kell. A húszas-harmincas éveimben nagyon sokat dolgoztam, nem igazán érdekelt, hogy anyagilag megéri-e ez nekem, pedig akkoriban nyilván kevés felkérésem volt.
– Korunk zenéje egyáltalán nem mondható egységesnek, lehet igazodási pontokat találni?
– Ez fontos kérdés, mert én magam egyfajta apokalipszisként élem meg az elmúlt két évtizedet. A kilencvenes években még felsejlett némi koherencia és dialektikus következetesség a kortárs zene, illetve a zene egészének fejlődésében, de ez mára teljesen megváltozott. Azt látom, hogy a klasszikus zene piacán, kortárs zene címén az olcsó nosztalgia, a giccs mintha átvette volna a hatalmat, ami a közönség egy részét sikeresen mámorba ringatja, másokból viszont értetlenséget vált ki.
A másik oldalon, talán erre válaszul, főként nyugaton terjedni látszik egy egyébként egész jól finanszírozott kortárszenei, illetve multidiszciplináris szubkultúra, amely néha az értelmetlenségig elvont, mára részben teljesen átpolitizált és végeredményben gyakran híg, felszínes és legfőképp zeneietlen dolgokat produkál. Ami tehát az igazodási pontokat illeti, csak magamra hagyatkozhatok, arra, hogy a saját progresszív, mégis a mélyen belém ivódott hagyományból táplálkozó zenémet írom, a tömegízléstől, a körülményektől pedig függetlenítem magamat.
– Ennek megfelelően hogyan tekint a saját zenéjére?
– Az én gyökereim erőteljesen a klasszikus zenéből eredeztethetők, amit gazdagított bennem mindaz, amit az utóbbi 70 év progresszív zenéje létrehozott. Ami a dialektikus gondolkodásmódot illeti, Helmut Lachenmann az egyik azok közül, akik nagy hatást tettek rám. Azt gondolom, hogy nagyon elmélyítette zeneiségemet, hogy szinte az egész fiatalságomat a zongora mellett, klasszikusokat játszva, később pedig a karlsruhei egyetemen klasszikus zeneelméletet oktatva töltöttem, amit sok mai zeneszerző (sound designer, performer, hangzásművész, vagy ahogy azt ma nevezni szokták) már nem tart fontosnak.
Szerintem egy magas szinten kiművelt zeneiség nélkül nem érdemes hangzó művészettel foglalkozni, bármilyen absztrakt és a klasszikus zenétől eltávolodott is legyen az. Egy nagyon sajátosan haptikus és erősen vizuális nyelvezet az enyém, ami csatlakozik egy, a tradícióból egyenesen következő fejlődési vonalhoz. Én hiszek ebben, s igyekszem továbbvinni, miközben bízom abban, hogy ha csak később is, de egyszer majd a közönség is csatlakozik hozzánk.
– Azt mondja tehát, hogy nem kell tekintettel lenni a közönségre?
– Tapasztalatom szerint leginkább az van a fejekben, hogy a kortárs zene akkor kapcsolódik a tradícióhoz, ha szép dallamokból, és harmóniákból áll, miközben nem gondolunk bele, hogy a klasszikus zene ezt már jó száz éve meghaladta. Én úgy vélem, hogy ha egy szerzőnek az az elsődleges, hogy amit ír, közönségbarát legyen, az egy szolgáltatói mentalitás. Nem árulok el nagy titkot, hogy ez a hozzáállás a ma hagyományos hangszerekre komponáló zeneszerzők nagy részét szerte a világban jellemzi, amivel viszont én nem tudok azonosulni. Arról nem is beszélve, hogy talán az egyetlen módja igazán közönségbarátnak lenni, az a zene és a hallgatóság iránt tanúsított komolyság és őszinteség, amely szerintem semmilyen megalkuvást és opportunizmust nem tűr meg.
– És amikor megrendelésre komponál?
– A Berlini Filharmonikusoktól sem úgy kaptam a felkérést, hogy kitételeik lettek volna. Ilyenkor gyakorlatilag annyi a megkötés, hogy például nagyzenekarra, vagy hegedűre kell új darabot írni. Ma már ott tartok, hogy három évre előre be vagyok táblázva. Évente nagyjából három-öt felkérést tudok elvállalni, de csak olyanokat, ahol teljesen szabad kezet kapok.
– Hogyan zajlik egyébként az alkotás folyamata?
– Ez nem egy romantikus folyamat. Az én esetemben maga a munka hozza az ötleteket. Van egy szigorú napirendem és egy kialakult nyelvezetem, ami ad bizonyos kereteket, de közben formálódik is. Ha a külső inspiráció a kérdés, egyrészt a természetben megtalálható organikus növekedés foglalkoztat, illetve az emberi belső, a psziché különböző vetületei.
– Ritkán hallhatjuk az ön műveit hazánkban, november 10-én viszont Forajzok című darabja mutatkozik be a BMC-ben.
– A legnagyobb sajnálatomra az elmúlt években több új darabom bemutatója is meghiúsult Magyarországon, így számomra is különleges alkalom ez. Ami elhangzik, egy elég komplex és sűrű textúrájú darab. A hagyományos hangszerek legkülönösebb hangzásait ötvözöm a zenészek által megszólaltatott vokális elemekkel, illetve pénzérmékből kicsiholt zajokat is beleépítek a darabba. Ezek nemcsak hangzásukban nagyon izgalmasak, de egyfajta társadalomkritikaként, ha visszafogottan is, de utalást tesznek az öncélú pénzteremtés kultusza és az értékteremtés kultúrája közötti, szerintem nagyon is aktuális konfliktusra, ezáltal egy további, szimbolikus, performansz jellegű dimenziót kölcsönözve a műnek.
– A szavaiból azt érzem, hogy bizony van különbség a kortárs zene helyzetét illetően Magyarországon és Németországban.
– Ennek két oldala van, az egyik nyilván anyagi, a másik viszont az akarat. Nem állítom, hogy Nyugat-Európában nincs küzdelem a közönségért, az viszont biztos, hogy akár Németországot, akár Párizst, vagy éppen Milánót tekintjük, megvan a lehetőség arra, hogy a progresszív kortárs zene képviseltesse magát, hogy látható legyen, illetve sokkal gyakoribb, hogy egy szimfonikus zenekar, vagy akár egy szólista, egy kamaraegyüttes segíti elő a kortárs darabok születését azzal, hogy felkérésekkel fordul a szerzők felé. Így sokkal nagyobb esély van arra is, hogy a közönség megismerje ezeket és ismét kialakuljon a minőség iránti belső igény. Különbség az is, hogy majdnem minden nyugat-európai országnak van legalább egy államilag finanszírozott kortárszenei együttese, ami nem csak fontos, de a költségeket tekintve egy óriási és drága szimfonikus zenekarral szemben elenyésző. Szerintem az UMZE és a magyar közönség megérdemelné ezt az előrelépést.
– Mi az, amin mostanában dolgozik?
– Sűrű a következő időszak, ugyanis négy zenekari darabom is bemutatásra kerül az Esseni Filharmónia rezidens zeneszerzőjeként. Novemberben megszólal majd többek között a Tér-szín-tér című zenekari művem és a klarinétversenyem, melynek szólistája Pecze Boglárka lesz, Madaras Gergely vezényletével, illetve a Sírt-tér című csellókoncert is, amit Nicolas Altstaedt ad majd elő.
