Cesare Lievi kettős életet él: német nyelvterületen éppúgy otthon van, mint hazájában. Sőt manapság többet dolgozik külföldön, mint Olaszországban. S hogy miért? Megtudjuk abból a beszélgetésből, amelyre a Müpa új Trisztán-előadása kapcsán került sor.
A sokoldalú Cesare Lievi műfordításai közül számos Hölderlin-, Goethe-, Tieck-, Hofmannsthal- és Lorca-mű forog a piacon, rendezett – többek között – Kleistet, Pirandellót, Arthur Millert prózai színházakban.
Operarendezései közül feltétlenül megemlítendő a Titus kegyelme, a Riccardo Muti zenei irányításával megvalósult Parsifal és A két Foscari, Rossini Hamupipőkéje, amelynek színpadra állításában a Metben is közreműködött, Richard Strauss Ariadnéja, Schnittke Gesualdója és a wagneri tetralógia Siegfriedje. Rendezte Cecilia Bartolit és Ruggero Raimondit is.
– Írói, rendezői, műfordítói munkásságából azonnal kiderül, hogy alapos ismerője a német irodalomnak, és természetesen magának a nyelvnek is. A Trisztán-történettel hol és mikor találkozott először?
– Réges-régen, egészen fiatalon. Volt egy Wagner-rajongó tanárunk a középiskolában, ő mesélt először a Trisztán- és Parsifal-legendáról. Az egyetemen filozófiát tanultam, és nagyon érdekelt a nyelvészet is, különösen ami a németet illeti. Igyekeztem analitikusan közelíteni a művekhez, akár fordításról, akár rendezésről volt szó. Mindig célom volt, hogy láttató erővel jelenítsem meg az alkotásokat, rendezzem meg az előadásokat, nemcsak itthon, de német nyelvterületen is. A nyolcvanas években, amikor (azóta elhunyt) díszlettervező fivéremmel megalapítottuk a vízi színházat szülővárosunkban (a Garda-tó partján fekvő Gargnanóban — a szerk.), ehhez némi vizuális segítségem is volt. Később egyre inkább magára a szövegre, illetve a partitúrára hagyatkoztam. Fontos lépést jelentett ezen az úton a Scala-beli Parsifal rendezésem Riccardo Mutival, akivel gyorsan megtaláltuk a közös hangot.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Hogyan jellemezné saját rendezői eszközeit?
– Véleményem és tapasztalataim szerint általában véve sem könnyű ezt definiálni, hiszen napjainkban ezek az eszközök folyamatosan változnak. Elismerem, szerencsés voltam pályám során, mert elég annyit mondanom, hogy mindig nagyon-nagyon szerettem azt a művészeti ágat, amely a közlés és kifejezés leghatékonyabb eszközeit kereste. Éppen ezért nem merném egyetlen kategóriával illetni azt a módot, ahogyan a színházban, a színházzal dolgozom: nem kísérleti, nem avantgárd, nem új vagy régi. Ezernyi módja van a színházi produkciók létrehozásának, a lényeg az, hogy a végeredmény jó legyen.
Wagner minden pénzét elpezsgőzte, Verdinek saját borospincéje volt
– Sokszínű a rendezői repertoárja, az olasz művek mellett szerepel Wagner, Richard Strauss is — ami a zenés színpadot illeti. Mindenütt egyformán otthon érzi magát?
– Igen és nemcsak földrajzi értelemben. Sokat rendeztem prózai színházban is — talán ugyanannyit, mint operát. Mindezt hol olaszul, hol németül. Kevesebbet Olaszországban, ahol mintegy tíz-tizenkét bemutatóm volt, főleg Milanóban, Palermóban és Bolognában. Számos külföldi munkám közül Zürichet említeném, ahová többször is visszahívtak; hol Mozartot, hol Richard Strausst rendeztem. Érdekes módon különösen kevésszer volt dolgom Verdivel. De én meglehetősen jól érzem magam a német repertoárban, és emelt fővel veszem tudomásul, hogy a németeknél olasznak, az olaszok között pedig németnek tartanak.
– Milyen előzmények után keresték meg önt a Budapesti Wagner-napok szervezői, hogy rendezze meg a fesztivál új Trisztánját? Netán dolgozott már együtt a fellépő énekesek valamelyikével?
– Bár ismerem ezeket a művészeket, nem dolgoztam még együtt egyikükkel sem. Volt azonban közös munkánk Fischer Ádámmal a zürichi operaházban, innen az ismeretség.
– Gondolom, Maurizo Balò díszlet-és Marina Luxardo jelmeztervezővel azért voltak közös projektjeik?
– Hogyne, velük sokat dolgoztam együtt, szinte állandó munkakapcsolatban vagyunk. Nehezen is tudnám elképzelni, hogy egy ilyen rangos és speciális követel-ményeket támasztó produkció esetében az amúgy is sosem elég hosszú próbaidőszakban találkozzam először azzal a két szakemberrel, aki a vizuális megjelenítésért felelős.
– Ön, akinek élete a színház és ars poeticájaként a műfaj szeretetét jelölte meg, másfél éve csaknem eltanácsolta a teátrumi babérokra pályázó fiatalokat a színház világától. Nem érez ebben ellentmondást?
– Nem érzem az ellentmondást, ám ezzel együtt finomítani szeretnék az állításon. Az interjú egy olasz magazinban jelent meg, és én alapvetően az olasz fiatalokra gondoltam. És éppen a színház iránt érzett mélységes szeretetem miatt. Említettem, nekem a szerencse is gyakran segített, és még így is életem nagyobb részét töltöm külföldön, mint otthon.
Úgy érzem, a színház mint olyan van krízisben Olaszországban
— más országokban, különösen német nyelvterületen elmozdult arról a korábbi mélypontról, amely mintegy húsz éve világszerte megfigyelhető volt. Olyan országban, ahol a színház éppen nem játszik fontos szerepet, ahol fogyóban a közönség, nagyon nagy csalódás érhet egy tehetséges fiatalt, aki hiába dolgozik, nem tudja megvalósítani elképzeléseit. Egyelőre úgy látom, minden a színház jövője ellen játszik. Reformok kellenek, no meg politikai akarat, hogy a folyamat visszafordíthatóvá váljék.