A világ nagy hegedűseinek pantheonjában előkelő helyet elfoglaló virtuóz, Ruggiero Ricci több szállal kötődött Magyarországhoz.
Az olasz bevándorló család hét gyermekéből harmadikként született fiú pályája üstökösként indult. Ruggiero Ricci 1918. július 24-én San Franciscoban látta meg a napvilágot. A csodagyerek tíz éves korában, Mendelssohn hegedűversenyének szólistájaként debütált New Yorkban, a Carnegie Hallban. Példa nélküli, szinte az egész évszázadon átívelő 85 éves pályafutása során több mint 5000 koncertet adott 65 országban. 2012. augusztus 6-án, 94 éves korában hunyt el.
Parázs hangulatú koncertjei és felejthetetlen mesterkurzusainak tapasztalatai zenei gondolkozásunkat alapjaiban meghatározó élményként hatottak mindannyiunkra. Nem csak a magyar hegedűsök, de a hazai hegedűkészítők is rengeteget köszönhetnek neki. Egész generáció kapott nagyerejű inspirációt Ruggiero Ricci különleges egyéniségében gyökerező művészetébtől.
1932-ben adta első koncertjét Budapesten: Dohnányi Ernő meghívására a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarának szólistájaként Vieuxtemps hegedűversenyét játszotta a Zeneakadémián az akkor 14 éves fiú. (A reklám kedvért 12 évesnek tüntették fel a korabeli plakátokon.)
Hubay Jenő, a magyar hegedűiskola megalapítója meghallgatta a csodagyereket és meghívta a villájába, több tucat kottát, többnyire saját kompozícióit ajándékozta a fiatal művésznek.
Ricci a hetvenes évektől rendszeresen fellépett Budapesten, Szegeden és Miskolcon, kedvenc szonátapartnerei közé tartozott Rados Ferenc és Nagy Péter. Lélegzetelállító hangversenyei minden alkalommal megbabonázták és lázba hozták a magyar közönséget.
Azt már csak mi, muzsikusok tudjuk, hogy a szájtátva hallgatott koncertek után a Zeneakadémián és a zuglói Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolában rendezett kurzusain hasonlóképpen katarzisban volt része a szakmai közönségnek.
A tanítás szűken vett keretein jócskán túllépve, a Mester sokszor akrobatikus technikai bravúrokkal és mutatványokkal szemléltette mondanivalóját, bűvölte el hallgatóságát. Teljesen egyedi technikája és lenyűgöző felkészültsége még 80 éves kora után sem kopott meg; a szólóhegedű repertoár teljes keresztmetszetét makulátlan tisztasággal, spontán varázsolta elő hangszeréből.
A Magyar Televízió 2000-ben 50 perces dokumentumfilmet forgatott Ricci budapesti mesterkurzusáról, amelyben részletesen mesél a gyermekkoráról és pályafutásának olyan emblematikus figuráiról, mint Yehudi Menuhin, Albert Einstein, Fritz Kreisler, Henrik Szeryng, Nathan Milstein.
Életem egyik csodálatos ajándéka, hogy Zeneakadémiai tanulmányaim kezdetén két évig a Salzburgi Mozarteumban Ruggiero Ricci növendéke lehettem, aki korábban olyan rangos amerikai egyetemeken tanított, mint az Indiana University, a Julliard School és a University of Michigan. Gyermekkorom rajongott hegedűművészétől tanulhattam és leshettem el a hegedűjáték kifinomult technikai, hangképzési és zenei fortélyainak tárházát.
Egyike a számtalan emlékezetes személyes élményeimnek, amikor 1990. október 27-én Budapesten, a taxis blokád alatt lehetetlennek tűnt eljutni a Forum Hoteltől a Zeneakadémiára, aznap esti szólóestjére. Az ünnepelt világsztár nem ellenkezett, sőt szinte kalandnak tekintette, hogy kisföldalattival kellett közlekednünk. Valóban, feltűnő jelenség volt frakkjában a hegedűtokját lazán lóbáló Ruggiero Ricci. Az utazóközönség nagy része mosolyogva ismerte fel és ünnepelte az idős mestert, többségük szintén a Zeneakadémiára igyekezett. Ahogyan egy 2000-ben készült interjúban nyilatkozta: „Sokat játszottam Budapesten, és szeretem ezt a várost. Ennek az az oka, hogy a város is mindig szeretett engem” – emlékszik vissza Ábrahám Márta, a Zeneakadémia tanára.
A Franck-szonáta volt az első darab amit próbáltunk. Megállás nélkül átjátszottuk, a végén atyailag megölelt, meglapogatta a hátamat. Ez megnyugtatott.
Átéreztem, mekkora zenei legendával, zenetörténeti egyéniséggel hozott össze a szerencse, és egyidejűleg feszültségemet is feloldotta.
Ez a közvetlen, baráti hangulat, amit egyedülálló humora fűszerezett, jellemezte minden pillanatát együttlétünknek és együtt muzsikálásunknak. A kottatartót közvetlenül a klaviatúra végéhez tette, ily módon, ha felém fordult, a vonó szinte az orrom előtt cikázott. Ez a közelség eleinte kicsit szokatlan volt, de hamar megszerettem, hogy ilyen perspektívából figyelhetem egyedülálló vonótechnikáját.
A nagytermi koncertek felejthetetlenek maradnak számomra. Visszaemlékezve leginkább egy foci rangadó izgalmához tudnám hasonlítani a hangulatukat. Ruggiero színpadra lépését a budapesti közönség, nagy kedvencéhez méltó, tomboló tapsviharral fogadta. És ez csak fokozódott a koncertek végéig, a számos virtuóz ráadásig. De ez a forró ünneplés Ruggierót cseppet sem zavarta, ugyanúgy keresetlenül, lényegretörően, allűröktől mentesen muzsikált, mint ahogy ezt a próbák alatt tette. Szinte már zavarbaejtő szerénységgel fogadta a közönség imádatát. Életreszóló, példamutató élmény volt nekem egy ilyen nagy sztár őszinteségét testközelből átérezni – idézi fel Nagy Péter, Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneakadémia tanára.
Kevesen tudják, hogy Ruggero Ricci az 1999-es, utolsó magyarországi koncertjén, a Zeneakadémián nem a híres Guarnerijén játszott, hanem egy általam készített hangszeren. Azon a hegedűn, amit Földesi Lajosnak készítettem ugyanabban az évben, alig néhány hónappal a mester érkezése előtt. Szép, egybehátas Guarneri-modell volt, a tetőt jó 100 éves fenyőből faragtam ki. Lajosnak nagyon tetszett a hegedű, és az az ötlete támadt, hogy mutassuk meg Riccinek is. Nekem kicsit túlzónak tűnt az ötlet, de Lajos végül rávett, hogy a délelőtti főpróba után együtt keressük meg Riccit a szólista öltözőben. Azóta is hálás vagyok ezért. A mester barátságosan fogadott minket, megnézte a hegedűt is, és ki is próbálta.
A hegedűjátékát közelről látni önmagában is élmény volt, már ezért is megérte elmenni! Egy-két perc után megkérdezte, megkaphatná-e az esti koncertre a hangszert, mert az most éppen jobban szól, mint a Bellini-hegedű, amit magával hozott.
Nem kellene a hegedűt a kezéhez állítani, az álltartót lecserélni? – kérdeztem, amire azt mondta, a hegedűt bízzam csak rá, meg fogja oldani, és rendelt egy whiskyt a büféből.
Aki ott volt Ricci utolsó budapesti fellépésén a Zeneakadémián, az hallhatta, hogy a hegedű a koncerten csodálatosan szólt, pontosan ugyanúgy, mint Ricci híres Guarnerije, az „ex-Huberman”. Mindenki biztosra vette, hogy a Guarnerit hallja szólni. Ricci egyébként szerette a hegedűkészítő szakmát, néha vásárolt is kortárs hegedűket. A koncertjein a legtöbbször a Guarnerin, vagy a kortárs Bellini hegedűn játszott. Élete során komoly gyűjteménye lett kortárs készítők munkáiból – emelte ki Holló Bence, Sáránszky-díjas hegedűkészítő mester.
